Citromos - Cukkinis tésztasaláta, házi pestoval

Itt a nyár utolsó hétvégéje. (Illetve, Nektek már el is múlt. Hüpp.) Az élet nem hagyja, hogy csak úgy elegánsan elsasszézzak mellette, már három napja búcsúzom folyamatosan, és még csak péntek van.
Két nagy hejehuja között meg satuként szorítja lelkiismeretemet az idő: annyi minden tennivaló lenne még az ősz beköszönte előtt a konyhában és a lakás körül!

Ha ez a hétvége nem is a dolgosságról fog szólni (hova szépítsem, lássuk be), azért legalább egy pici pipát jó lenne behúzni, legalább egy tétel mellé, a képzeletbeli lista jobb oldalára.
A péntek esti programom pont kapóra jön, szokásos beszélgetős-borozós, teraszon-lazulós passzivitást hirdettem, mi casa 800.

A lényeg: olyat kellene készítenem (persze csekély energia befektetés mellett), amit azelőtt még sosem, azaz értelmes és hasznos tételként vonultatható fel a vasárnap esti magammal szembeni elszámoláskor.
És akkor a befőzés, a nyakig paradicsomszószba merülés, a terasz pácolása várhat még egy kicsit (manana manana).

Persze a meghirdetett kezdés előtt 1 órával még lövésem sem volt, mit is, hogyan is.
’Gon-dol-kodj! Gon-dol-kodj!’ mondta az összeráncolt szemöldökű Micimackó, miközben az egyes szótagok erőteljes megnyomásával egy időben öklével próbált homloka alatt megbújó agysejtjeire egy-érintéses, levédett masszázstechnikával bátorítólag hatni.

Felnézek, szemben velem a kis fűszerültetvényem. Ami már nem is olyan kicsi. Az igazat megvallva, lassan dobálózhatok a bazsalikom-zölddel, úgy nekilendültek a bokrok. Tényleg: mi a fenét fogok ennyi bazsalikommal kezdeni? Eddig babusgattam, nevelgettem őket, lábujjhegyen jártam körülöttük, és csak finoman, módjával mertem ritkítani. De most már lássuk be, hova spájzoljak tovább 3 dézsányi bazsalikomot, sehova, azaz el kéne kezdeni kopasztani. Csicsing! Pesto! Könnyű elkészíteni, nagyon régóta tervben van, és valamennyire különleges is.

Szóval jól behűtött, házi-pestos, grillezett citromos-cukkinis tésztasalátával vártam a barátokat. És amiért ezt az egész főzőcskét annyira imádom: Olyan ember, aki –saját elmondása szerint - nem is szereti a tésztát (ez mégis hogyan lehetséges?!), az is háromszor szedett a tányérjára, utána meg már egyenesen a tálból csipegetett (és nem azért, mert munchies volt).

Szumma szummárum, megoldottam a magamnak kitűzött feladatot. A nyár utolsó hétvégéje elsősorban a mulatságról szólhat, és mégsem száll tova haszontalanul: új recept született, aratott sikert és írta be magát a repertoárba. Nekem ez most bőven elég volt. Pipa.

Citromos - Cukkinis tésztasaláta, házi pestoval

Házi pesto-hoz:

2 bögrényi friss bazsalikomlevél
fél bögre parmezán
fél bögre extra szűz olíva olaj
1/3 bögre fenyőmag
3 gerezd fokhagyma
só, bors

Na szóval. Nagyon-nagyon bonyolult, csak a legnagyobb mesterek, több évtizedes tapasztalat és jó adag bátorság kell hozzá, hogy neki merjünk ugrani. Előtte érdemes egy laza meditációt is nyomni, hogy egyensúlyba kerülj az univerzummal, talán úgy több esélyed lesz jól kijönni a dologból. Zöldeket és az olíva olajat beletettem az aprítóba, megpulzáltam, beletoltam a maradék mindent (sóval óvatosan, mert a parmezán is elég sós), és összepépesítettem. Tiszta stressz, nem? Kb. 1 bögrényi lesz belőle. És nagyon üt.


Tésztasalátához:

2 db közepes cukkini
Fél kiló penne (de fusilli is jó lett volna, sőőőt, merthogy a csavaros fajtára könnyebben ráragad a cucc, csak most nem volt éppen nekem ilyenem)
2-3 szem paradicsom felkockázott húsa (azaz kimagozott, lé nélküli legyen)
1 nagy darab citrom leve
2 gerezd fokhagyma
1 görbe bögre Házi pesto (ld. fennt)
3 ek. extra szűz olíva olaj

Pennét megfőzöm (igen, al dentére, ezt most olyan divatos mondani, ám legyen), leszűröm, elkeverem az olajjal, hagyom hűlni.

Cukkiniket cikkelyekre vágom, fokhagymát felszeletelem, és olíva olajon megpirítom (só nélkül, hogy a cukkini íze jöjjön ki, ne a leve).

Ha megvan, a citromot kétharmadnál ketté vágom, a nagyobbik darab levét rácsorgatom a cukkinire, elkeverem, és mialatt a paradicsomokat megfosztom magjuktól és nedvüktől (erre a fajta savanyúságra nincs most szükség), hagyom, hogy citromlé és fokhagymás cukkini együtt pihenjenek egy picit.

Nagy tál elővesz, minden belekever, íz, sósság, citromosság egyéni ízlés szerint hozzáigazít, eddigre nagyjából minden langyos, azaz mehet a hűtőbe. Kb. 1,5-2 óra múlva a citrom-fokhagyma-pesto trio büntetőmódon kezd összeérni, ettől a ponttól kezdve neki lehet esni, bár megjegyezném, minél több időt kap a hidegben, annál jobb lesz.

(Megjegyzés: megtehettem volna azt is, amit már sokszor máskor, időtengerben úszkálva megcsináltam, hogy a nyers cukkinikatonákat fokhagymás-citromos öntetben hagyom órákon át pácolódni (maximális ízhatás kb. 5-6 óra után), és csak ezután sütöm ki, de most nem volt erre időm. Így is nagyon jó lett.)

Tálalás előtt parmezánt reszelek a tetejére (’Még véletlenül se porral szórd meg ember!!!’).

Na ki emlékszik, hogy maradt még egy 1/3-nyi darab citromunk? Miután tányérra szedtük a tésztát, ki-ki magának ebből csepegtessen a tetejére még egy picit.

Ördöglakat kérdés az űrben és kép-pótlás

Hát erről beszéltem... Íme a kép Spontán Palkó c. bejegyzésemhez, mert egyik reggel volt türelmem befotózni... Oda is betettem, csak ott már senki nem látná, pedig megérdemli a rivadalfényt, amilyen kis fitos.

...és ha már gasztroblog vagy mi a csuda, kilőném az űrbe a nyár (és elmúlt éveim) legnyomasztóbb gasztro-ördöglakatját:

1. ha a szomszédok fája roskadozik a fügétől, akkor mi a rossebér' nem lehet a piacon hozzájutni (max darabjával, egyenként papírcsomagolva, aranyáron, Dél-Afrikából)

2. ue. áfonya fronton

Ettől sírhatnékom van. Marslakók, válaszoljatok.

Villogó betűs FELHÍVÁS: aki hoz nekem fügét (hint: Horvátország)/áfonyát (hint: Erdély) 2000km-en belüli származási helyről, azt nagyon szeretném érte. Felvásárolok. Nagyban. Sokat.

Mentem bambizni.

Padlizsáncurry

Az indiai kaja rabja vagyok, menthetetlen és örök fokozatban. 1 hónap India-járás után hazatérve utazótársaim kiéhezve vetették rá magukat a hazai kosztra, ehhez képest nekem már a repülőn a hátrahagyott finomságok után fájt a szívem. Mellesleg azóta (jó pár éve) vagyok 100% vega, szemben az addigi 85%-os értékkel.

Pár éve még bosszantó volt a hazai kínálat, így a megfelelő fűszereket küföldi útjaim során szereztem be. Akkoriban elég rendszeresen utaztam Párizsba, az ottani indiai negyed pedig standard része lett a programomnak, nem csak a fűszerek miatt. Mit nekem Louvre és bagett, egy-egy esős szombat délelőtt, ha egyedüli fehérnépként bandukolva, durva Bombay flashbackek zápora várt rám a Gare du Nord lepukkant, mégis sajátságosan elragadó környékén. Volt minden, amire kattanok: ABC, száribolt, zene/film bolt, zöldséges stand, gyorskaja. Éppen csak a riksák és a Hindustan Ambassador limuzinok hiányoztak az úttestről, különben tényleg elhiszem, utazás térben és időben lehetséges.

Bollywoodi sikerfilmek soundtrackjeinek dallamjai (linkre kattintás után visszajönni ám!) szabták lépteim ütemét, jó mélyeket szippantottam a szantál, hajolaj és curry keverékéből (grrrr) álló, mindent beterítő illatfelhőbe, mosolyogtam a szembe jövő helyi alakulatokra, mert azt gondoltam, ennél jobb egy szombat délelőtt már nem lehet. És pont úgy mosolyogtak vissza rám, mint akiről azt gondolják, az előző esti elektropartin szegény kislánynak sikerült kicsit túlvállalnia magát, még most is pereg, vizionál, és eltévedt egy picit. Valóban drogként hatott rám a környezet, de ez saját fejlesztésű, belső égésű fajtából való szer volt: édes nosztalgia.

Mindenkinek, aki India mániás, aki már volt, vagy aki még nem, de tervezi, vagy éppen a megtévesztő, buta sztereotípiákból fakadó félelmei tartják vissza (marhaság, nincs ott semmi para), bemelegítésnek ill. utójátéknak mindenképpen javallom egy ilyen elveszős séta beiktatását egy európai nagyváros indiaiak lakta szegletében. Párizsi utak sajnos nekem már nincsenek, hiányzik is nagyon, viszont az űrt valamelyest pótolja egy pár hazai hely.

Beszerzés szempontjából a Szép Kis India nagy találkozás volt. Ha pedig gyorsan (és olcsón!) támad kedvem igazán autentikus, minden pucc nélküli indiai kajára, a szintén indiaiak által működtetett, remek indiai szakáccsal büszkélkedő Hathi kifőzdénél (!) jobbat nem is tudnék elképzelni. Egyébként utóbbiakért nem szedek reklámpénzt, csak úgy mondom, mert megérdemlik, és mert nagyon de nagyon szurkolok nekik, hogy tisztességesen megélhessenek belőle (részemről ez amolyan francia protekcinizmus példáján alapuló, magyaros-fúziós-etnik csavaros megmozdulás).

Na és akkor a curry, padlizsánból. Régóta tervezgetem elkészíteni ezt a receptet (alapot a Paprika magazin nemtom melyik nyári számából vettem, de jó szokásomhoz híven személyreszabtam), csak valahogy a sütőben külön megsütött padlizsán hosszadalmassá teszi ezt az amúgy nagyon egyszerű receptet.
Most azonban fortuna asszonya nézett le rám, Édesanyám feledékenységét selyemszáriként magára öltve: jött a telefon a nyaralóból, hogy 3 csúnyán befelejtett sült padlizsán szomorkodik a családi fészek sütőjében, melyet sürgősen meg kellene menteni. Ámen.

Padlizsános curry

Hozzávalók:
3 bébi, vagy 2 nagyobb padlizsán
4-5 szem paradicsom
1 szál póréhagyma
2 gerezd fokhagyma
1 db piros csilipaprika
kb fél deci olaj
csapott evőkanál (csek.) fekete mustármag
csek. csilipor
csek. őrölt római kömény
csek. korianderpor
1 teáskanál kurkuma
korianderzöld, ízlés szerint (nékem kb 1 maroknyi a standard)
só

A fűszermennyiségek az én ízlésemnek felelnek meg, lehet bátran változtatni, ki mit mennyire szeret…mindig mondom, kóstolgassátok közben, akkor rossz nem sülhet ki belőle.

Akinek nincs egy ilyen drága, Éccsapa által sürgetett, ezért otthonról meglehetősen kapkodva távozó Édesannya, az kezdje a padlizsánnal. Sütőben kb. 1 óra alatt ráncosra sütjük, majd hagyjuk kihűlni. Leválasztjuk a héját, és a padlizsánhúst apróra vágott, friss korianderlevéllel krémesre keverjük.

Erős láng (esetemben erős fokozat) felett bő olajon megpirítjuk a mustármagot (kb 1,5 perc), majd hozzáadjuk a felaprított póréhagymát, fokhagymát és csilipaprikát, és további 3-4 percig hagyjuk sercegni, kevergetés mellett. Jöhetnek a fűszerek: kurkuma, őrölt római kömény, korianderpor, csilipor, só, és újabb kb. 3 perc.

Hozzáadjuk a nagyon apró kockákra vágott, hámozott paradicsomot (bevallom, én most konzervből dolgoztam, mert éhes voltam és fáradt, ami kellő mentséget szolgáltat eme lusta magatartásra). Ha szükséges, sózzuk még egy picit, és kb 5 percig rotyogtatjuk.

Legvégén belekeverjük a friss korianderes padlizsánkrémet, még úgy 3 percig kevergetjük, érjenek össze az ízek, meg minden, és készen is vagyunk.

Köretnek én most csicseriborsó lisztből készült lepényt készítettem, amit Nizzában socca-ként tartanak számon (mér nem tok már Dél Franciaországtól egy kicsit elszakadni), de mivel ez az alapanyag Indiában nagyon is menő, és gyorsan elkészül, hát úgy gondoltam, tökéletes párosítás lesz. Az lett.

Csicseriborsó lepény (Socca á la India)

1 cupp csicseriborsó liszt
1 cupp víz
Friss korianderlevél felaprítva
Só, bors

A csicseriborsó lisztet átszitálom, majd kevés vízzel csomómentesre keverem. Ha ez megvan, mehet bele a többi víz, és a friss fűszer.

Tepsit füstölősre izzítom, mehet rá egy kis olaj, majd ha az is füstöl –és ez fura, de így csinálják – egy löttyintésnyi víz, ami jó nagy füstöt csinál, és viccesen néz ki: na erre öntsük rá a masszát, mintha palacsinta lenne. Kb. 3 perc az egyik oldala, 1 perc a másik oldala. A keménye sült lepényt cikkelyekre vágjuk, így adjuk a curry mellé.

Enjoy.

Bonus azoknak, akik ennyi link után mégis az én lapom alján kötöttek ki: igazi treat, vicces riksha rally beszámoló, egyenesen a Goanewsból, magyar résztvevők megemlítésével, angolul megszólaló versenyzőkkel, itt.

3magos-gyümölcsös fetasaláta

Übergasztrociki a menzáról meríteni ötletet?

Úgy kezdődött, hogy találtam egy endíviát a zöldséges rekeszben (mindig és minden spontán megmozdulásom így kezdődik). A salátalevél-keverék alatt bújt meg, és utóbbit alaposabban szemügyre véve meg kellett állapítanom, hogy azt is asap fel kellene számolni. Mentőakció indul, lehet kreatívkodni, éljen éljen!

És akkor a menza-fonal. Általános és elfogadott nézet, hogy a menzák, úgy általában és konkrétan nem képesek a társadalom kifinomultabb felének kedvére tenni. Ötletforrásként megemlíteni, na az meg egyenesen gasztrokáromlás. Vagy mégsem? Őőőő, meredeken hangzik, érzem én is, de let me explain. Gondoljunk csak bele. Még a szépemlékű Junior étkezési vállalatnak is megvoltak a maga klasszikusai, amikkel találkozva a mai napig sóhajtozós-nosztalgikus állapotba kerülök.

Emlékszem, hogy nálunk otthon mindenkinek megvolt a maga sulis favoritja (mégis, van olyan, akinek lett volna?!), és Édesanyám hiába is próbálkozott otthon ugyanolyan név alatt futó étellel, az bizony soha nem lehetett olyan (jó), mint az isiben. Szegénykém, elég rossz emlékeket őrizhet a bratyók által istenített bolognai spagettiről (megvan az apró darabokra vágott, zsíros húsos bloahh?) vagy éppen az én nagy kedvencemről, az akkoriban erős ’jeee’ besorolású, betűtésztás, cukros, paradicsomlevesről. Hejj, azok a boldog szép napok!

Na vissza-időutazva mostba. A munkahelyemen van egy amolyan tipikus, nagy, modern és lehúzós étkezde. Vegaként hozzá vagyok szokva, hogy bármilyen remek is legyen egy ilyesfajta konyha, nekem nagy meglepetéseket nem tartogathat. Ezért is díjaztam extra lelkesedéssel, hogy a fiúk beújítottak nyárra egy kibővített salátabárral, ahol a kovászos ubi és a majonézes franciasaláta mellett egészen jófajta salikat és képesek felmutatni. Legújabb kedvencem a gyümölcsös salátájuk, amiben a salátalevelek közé epret, ananászt, barackot kevernek. Halleluja. (ha az árára gondolok, akkor meg Good Lord, csak a keresztyény kultúrkörnél megmaradva).

Igazából édesre vágytam, és nem is voltam túl éhes, így az imént említett kreációból kiindulva ma ezt a salátát dobta ki a gép. Mennyei.


3magos-gyümölcsös fetasaláta pikáns mézes-mustáros öntettel (2 személyre)

Főszerepben:
Kesudió, tökmag és fenyőmag (kb. fél-fél-fél marok)
Fetasajt (egy-két ujjnyi vastag szelet)

Klasszik saláta hozzávalók:
1 kisebb db endívia
fél jégsaláta
2 db paradicsom (nagyból elég 1db)
1 szál újhagyma

Kevésbé klasszik saláta hozzávalók:
1 db nektarin
pár szem szeder
fél marék mazsola (ha lett volna szőlőm, az került volna bele, hors question)

Pikáns mézes-mustáros öntet
1 evőkanál francia magosmustár
1 evőkanál olívaolaj
3/4 evőkanál méz
1 teáskanál málnaecet
frissen őrölt bors

Salátás tálban elkeverem az öntetnek valókat, és a kész öntetbe forgatom a felaprított zöldségeket és gyümölcsöket.
Mivel ebben a receptben a feta az egyedüli sós elem, fontos, hogy íze mindent átjárjon, szeljük tehát apró darabokra, így a keverés közben könnyebben maszatolódik, és csapódik oda minden falathoz.
Már csak a magok vannak hátra: felhevített serpenyőbe szórjuk a triót, és pár perc alatt készre pirítjuk.

Salátát tálra halmozom, tetejét megszórom a magvakkal, és mindenki asztalhoz.
Tipp húsevő barátimnak: ha hússal élnék, grillezett csirkemellel tálalnám.

Voila, bon apetit. Szombat éjjel van vagy mi, leléptem fővárosunk egyik jeles kerthelységébe, szocializálódni.

Zucchini Ricotta Frittata

Túlzsúfolt hétköznapjaim mostanában nemigen engednek időt nagyobb kaliberű konyhai hadműveletek indítására, többnyire saláta+bor kombók kerülnek az asztalra. Vagy inkább bor+saláta.Tegnap hazaérkezés után rögtön fel is pattintottam egy St.Andreát, pontosan emezt itt ni.

Ahogy pattintás után a pohárnyival könnyebb üveget megfelelő hőmérséklet biztosítása végett visszatettem a rekeszbe és éppen lendítettem vissza a hűtő ajtaját, tekintetem egy pillanatra megakadt egy ufo-n (unidentified fridge object). Reptében elkaptam a hűtő ajtaját, hogy az ismeretlen, befóliázott tárgyat szemügyre vegyem, és előhúzva rejtekhelyéről kaptam is bmegolva a fejemhez: ez az a 2. doboz ricotta, amit (már felhasznált) párjának áráért ajándékba kaptam (és ami azért volt eksönben, mert lejárt kb. aznap). Khm. Igen, ez bő 2 hete történt. Kés a szívben megforgat, újabb szentségelés.

Ugye utálok bármit is kidobni, de láttam én már karon varjút (a hónapos lejárt joghurt hibátlan állapotban, példamutató türelemmel várta ki sorát egy meglehetősen hektikus életszakaszomban), a szemetes felé vezető úton azért csak belekukkantottam a dobozba. Ránézésre, szimatra mintha Lucia néni ma hajnalban fejte volna a tehéntejet hozzá, és mivel hétfőn túléltem egy E412vel mérgezett jégrémet, gondoltam, egy kis érett ricottától már csak röhögőgörcsöt kaphat szervezetem.

Rozé szépen szellőzgetett, a pohárkám széle szelíden gyöngyözött, és erről persze megint a provance-i finomságok jutottak eszembe. Sokszor vettem az utcán Zucchini Fittata-t, ami lényegében egy cukkinis omlett, és azóta is nagy kedvencem. Van is egy régen tartogatott receptem, azt vettem most elő, Zucchini Ricotta Frittata az étel becses neve, és minden volt hozzá otthon.

Zucchini Ricotta Frittata

6 db tojás
3/4 cupp ricotta (3 kövér, púpus kanálnyi)
fél cupp parmezán (vagy igazából más sajttal is finom)
2 db közepes cukkini, vékony karikákra szelve
4-5 levél FRISS bazsalikom (ha godzilla bazsalikomod van, mint nekem, abból 3 levél is elég)
kb. 1 teáskanálnyi FRISS kakukkfű (legalább nyáron legyen friss!!)
olívaolaj
só, bors

Serpenyőt felhevítem, olívaolajra rádobom a cukkini karikákat (minél vékonyabbak a szeletek, annál jobb). Míg a cukkini pirul (kb. 5 perc), 1) beizzítom a sütőt felső grilljét, 2) előkészítem a tojásos masszát.6 tojást felverek, és a ricottával jól elkeverem. Belereszelem a sajtot, felaprított fűszernövényeket is hozzáadom, majd ízlés szerint sózom, borsozom.

A cukkinik eddigre nagyjából elkészültek, vegyük le a tűzről, hagyjuk kb. egy percet hűlni, majd öntsük rá a tojásos-ricottás masszát. Elkeverem, majd visszateszem a tűzre, és addig sütöm, míg a lepény teljes egészében el nem választható a serpenyő falától és aljától.

A teteje még persze nyers, ekkor kerül a képbe a sütő felső grillje: a serpenyő nyelét kilógatva, nyitott ajtajú sütőben 2 perc alatt készre pirítom, így a teteje szép arany-barnára sül, sajt szépen rápirul. Hurrá.



Utóbbi művelet nem kánikulabarát megoldás, így végszükség esetén megoldható úgy is, hogy sütő helyett egy fedelet teszünk a serpenyőre, és így „fő” meg a frittata teteje, no de valljuk meg, ez azért mégis grillezve az igazi.

Gyorskaja, finomkaja, kezdőknek is. Ja, éljen Lőrincz György és pincészete sokáig!

Paradicsomi állapotok – Chapter II. (ahol nem is a paradicsomé a főszerep)

Közeleg a nyár vége (áááááááááááááá), és a teraszon még mindig nem grilleztünk. Adós voltam ezzel a gedöringgel a jóbarátoknak, magamnak, és persze a teraszomnak is. Mióta közös életet élünk, sikított, üvöltött a grillparti után, jogosan.

Egy szigeti fáradalmakat kiheverő, henyélős, izomlazítós délutáni zsúrra invitáltam a számomra oly kedveseket, csak semmi nagy hacacáré, heje-huja. Amolyan családi program, 2+3/4 gyerekkel, meg 7 örökgyerekkel a fedélzeten (háh, télleg, volt hajópadló, két kapitány és egy matróz is!).

Fogalmam nem volt, hogy mit fogunk pontosan enni, de van már annyi rutinunk közös főzőcskézés terén, hogy az imprivizációk rendre touch down-nal érnek a finisbe, szóval nem is nagyon gondolkodtam a részleteken.

Grillszerkezet (sááárgaaaaa) kezdés előtt egy órával már a csomagtartóban döcögött új otthona felé (ez az igazi last minute, de everything is under control situation), zöldségek leszervezve (vicces, hogy a húst pont magamra osztottam, de pusztán logisztikai megfontolásból), teraszon burjánzanak a friss fűszerek, nagy baj nem lehet.

Klasszik grillparti hozzávalók

Paradicsom, padlizsán, cukkini, apró szemű, krumpli, újhagyma, sajt (!), valami szósznak való (pl. joghurt, feta, ilyesmi), és persze hús (barátoktól sosem vártam el, hogy miattam lemondjanak a húsról, r-go akit szeretek, az húst is kap, jelen esetben pipit).

Befutott Familie Kopf, és Frau Kopf-fal villámgyors ötletbörze eredményekét össze is állt az estebéd.

Curry-s, mézes, mustáros csirkemell
Zöldfűszeres csirkemell
Zöldfűszeres zöldségek
Alufóliában süt krumpli
Citromos-fetás szósz
Paradicsomsaláta

Míg mi bent pácoltunk, aprítottunk, csicseregtünk, addig többi Kopfék összeszakértették a grillgömböt és egy kerti asztalt is, majd jött egy bazi nagy vihar, ami majdnem raklett-bulivá írta át a programot. De nem tette, teraszt nagyon hamar szárazra töröl, tűz kicsit nehézkesen, de belő, showtime.

Akkor haladjunk szépen sorjában, először a pácokkal.

Curry-s-mézes-mustáros pác (ötlet XIII. ker import)

2 rész mustár (mezei Globus volt csak otthon, nyilván lehet hova nőni még innen, de ez is megtette)

2 rész méz

1 rész curry por

Lehet kóstolgatni, ízlés szerint változtatni, de csapásiránynak ezt vettük.

Ha megvan, pipikék fele zsupsz a szószba.


Zöldfűszeres, olívaolajos pác

Újfent kilibbentem a teraszra, és balról jobbra haladva lényegében a mediterrán fűszervilág főbb szereplőiből téptem pár levélkével.
Azaz: bazsalikom, rozmaring, majoránna, oregánó, ja, és egy kis snidling.

Finomra vágtam, jófajta olivával felöntöttem, só, bors, és mivel antirandi esemény, boldogan belezúztunk két kövér gerezd fohagymát is; ebben fürdettük meg a csirkemellek másik felét, és ebből a pácléből tettünk félre a zöldségeknek is (rácsra helyezés után ezzel simogattuk meg a karikákat).

Jöhetnek a zöldségek.

Padlizsánt, cukkinit felkarikáztuk, a paradicsomból pedig saláta készült, metélőhagyméval, friss bazsalikommal, olívaolajjal, sóval borssal, és egy pici balzsamecettel.

Krumplikat megmostam, alufóliába öltöztettem, és tepsibe ültettem, majd fél óráig a sütőben puhítottam. (Éhes volt a banda, muszáj volt ilyetén módon becsalni egy picit.)

És a szósz, társaság lánytagjainak nagyon nagy kedvence, immáron a repertoár örök tagja, a „citromos fetás”. Általában mártogatósként készül, de gondoltuk, hogy a főtt krumplira, sültzöldségekre is príma lesz (az lett).

Citromos-fetás mártogatós (örök hála Kriszta kreativitásának)

3 pohár joghurt
200 g fetasajt
marék friss kakukkfű (örök hála a strapabíró fűszerkertemnek)
1 lime leve (citrom is jó, de én lime rajongó vagyok, az volt otthon)
só
bors

Joghurtban villával elnyomkodjuk a fetát, krémesre keverjük, hozzá keverjük a lime levét, a finomra vágott kakukkfüvet, sózzuk, borsozzuk; mennyei szintre innentől kóstolgatással juttathatjuk. Elvileg jót tesz neki, ha van ideje összeérni, de mi inkább nagyobb adagot készítünk, mert nem volt még olyan, hogy kibírtuk volna, hogy az ujjunkkal, kiskanállal, bármi mással ki ne tunkoljuk már tálalás előtt a felét. Tényleg ennyire jó.

Közben pont fogadóképessé vált a grill. Ritkán van ennyire jó dolga háziasszonynak, mint most volt nekem, hiszen minden csapatmunkában készült, és a grillezéshez is akadt mesterszakács, aki amellett, hogy elbűvölő művésznő, hihetetlen profizmussal forgatta a sütnivalókat - és mentette ki a parázsból az általam beügyetlenkedett darabokat :)

Szavakkal leírhatatlan az idill, ami szombat délután a teraszomra fészkelte be magát.

Mitől volt idilli? Erre próbáltam választ találni, a sürgés-forgás utáni, jól megérdemelt sziesztázás alatt. Nyilván hozzájárult ezer dolog: a jó idő, a jó emberek, a sárga (hihi) grill. Meg hogy a szomszéd mama nem mászott bele a kádjába, hogy így felérve az ablakot, onnan kukucskáljon, és megtörje az intim teret (de gonosz vagyok, ilyet csak egyszer tett, amikor a növénykéimet ültetgettem, és akkor sem vezérelte rosszindulat, csak puszta kiváncsiság, pfujjpfujj én, ki is maradok egy körből büntiből).

Na de újfent komolyra fogva. Van egy örökérvényű törvény is, amiről ebben a sokszor szutyok világban hajlamosak vagyunk megfeledkezni: a szeretettel készített ételben rejlő őserő.
A szeretettel készített étel által az együtt (l)evés sokkal többé válik biológiai szükségleteink kiszolgálásánál.
Zsíros deszka lilahagymával vagy lakoma, panel minikonyha vagy gigant terasz, egyre megy. Szeretettel készítve, jó emberekkel elköltve, értékes, különleges alkalmak kovácsa, jókedvet hozó gólya.
A jó étel örömöt szerez, összehoz, kapcsolatokat öntöz, lelkünket táplálja: efféle kalóriából meg nagyon sok bombát kívánok mindenkinek, még magamnak is, én, a kronik véjtvacser.

Nem mintha ezen múlna, de mindenesetre megnyugtató, és vehetjük képletesen is, ahogy drága barátném a rá jellemző éles meglátással hívta fel rá a figyelmemet: grillezni egész évben lehet.

De több elfecsérelt szó helyett beszéljenek inkább a képek: mint az bizonyára mostanra feltűnt a legtöbbeknek, egy párat - a résztvevők hozzájárulásával – közzétettem (megnyugtatásul, ebből nem csinálunk rendszert). :)

Taboulé Orientale

Provance vidékét, és azon belül Nizzát kulináris megközelítésből leginkább az első csókhoz hasonlítanám. Azóta bonyolódtam kalandos viszonyokba, megvoltak a fellángolások, sőt, születtek már mindent elsöprő szerelmek is, de Nizzával, az „első csók jogán” örök kapcsolatunk - a kezdetek bájos ártatlansága révén - a mai napig felülemelkedik minden más kedvesemen.

Szal’ emlékszem, este 10-kor rakott ki a taxi az óváros főterén. Én nemigen tudtam franciául (konkréten semennyire, pont azért mentem, hogy megtanuljak), ültem egy nagy kapualjban, egy akkora bőröndön, hogy igazából abba is bekecózhattam volna, ha nem sikerül életet lehelnem a lemerült telefonomba (mörfi), és dobogó szívvel eldadogni a házinénimnek, hogy itt lennék, megjöttem, tessék má’ beengedni madame Lafontaine.

Ezt a részét letudtam, ’mór megtette kötelességét’ nyugalommal merültem bele a főtér pezsgő esti forgatagának szemlélésébe. Nyugodt voltam, bár erre a házinéni telefonos reakciója semmi okot nem adott. Tulajdonképpen fogalmam nem volt, mi a helyzet, mert nem értettem mit mond, de valamit nagyon magyarázott, majd rámcsapta a telefont (tipikus, na de nem kezdek bele a franciák protokolláris hiányosságainak elemzésébe, mert amúgy én így szeretem őket, full package-el.).

Más lehet, hogy bepánikolt volna, de én csak bárgyún vigyorogtam a gigant kofferemen, és bámultam az esti zsufit: Nizzában voltam, előttem az egész nyárral, és körbenézve az a benyomásom támadt, túlélhető lesz ez a vakáció is.

Rögtön feltűnt, hogy mennyi az étterem, bisztró, kávézó, és nem csak turistáktól hemzsegnek az utcák. Itt kéremszépen este élnek az emberek! Élnek, esznek, isznak, együtt, család, barátok, kutya macska, az asztal körül, sietségnek semmi jele. Ez tetszett. Bámultam a szomszédos éttermet, és a benne sürgő forgó, a stressztől remegő, pattanásig feszült (most már tudom, ez a játék része) pincéreket, ahogy akrobatikus mozdulatokkal szelik a levegőt az asztalok között. Ahogy elsuhantak mellettem, mélyen beleszippantottam a maguk mögött húzott illatfelhőbe.

Már ekkor sejtettem, ami nem sokkal később konkrétan meg is fogalmazódott bennem: a világ egyik legszínesebb gasztro-olvasztótégelyének cenrifugális közepébe csöppentem.
Földrajzi fekvésének hála Nizza egyszerre ad otthont az észak afrikai, az arab, és az olasz bevándorlóknak (a polgárháború elől idemenekült spanyol kolóniáról nem is beszélve), és azok konyha-remekeinek. A francia hétköznapokba könnyedén simul bele ez a sokszínűség: legyen az a piac, a sarki fűszeres, a supermarché polca, vagy a bisztró menüje, mindenütt a legnagyobb harmóniában férnek el egymás mellett a különböző konyhák nemzeti büszkeségei.
Sőt, a helyi kisebbséget képviselő olasz és arab erők nemzeti/kulináris identitása – túlélő ösztön a köbön - felnőtt a franciák híresen magas szintjére, amiből gasztro szinten csakis profitálni lehet. 3 in 1 ekperiensz, mindenből a legjava, autentikus környezetben.

Hát franciául nem tanultam meg (ott sem), bár becsületemre legyen mondva, én minden nap beültem az iskolapadba. Mindazonáltal számtalan más dolog ragadt rám, ami azóta is ösztökél a nyelv tanulására.
Szembetalálkoztam, és a legnagyobb természetességgel vettem át a franciák gasztrobolondériáját; engem is elkapott az örvény, gyengéd szorításából azóta sem ereszt.
Róttam az utcákat nap mint nap, hagytam magam elveszni a kis kanyargós sikátorokban, nagy boulevardokon egyaránt, egy globál cél által vezérelve: hogy elvegyülhessek a helyiek között. A leghétköznapibb szokásaikat igyekeztem átvenni: nézelődtem a piacon, diskuráltam (kézzel-lábbal) a tésztaboltban, kóstoltam a sajtboltban, tapogattam a zöldségesnél, mélyeket szippantottam a levegőbe a péknél, kúráltam magam a csokoládémanufaktúrában vagy kérdezősködtem a borboltban.

Elvarázsolt az a szenvedély, aminek köszönhetően a legegyszerűbb petit café-t is különleges alkalomként élik meg, az a szofisztikáltság, amivel egy articsókát kiválasztanak a rakásból, vagy az az eltökéltség, mellyel kedvenc kisboltjaikat óvják a nagyoktól.
Szivacsként szívtam magamba élményt, illatot, raktároztam el örökre ízeket, dallamokat, és rájöttem, e hétköznapi gyönyörök nem maradhatnak Nizzában: így jött haza ez az új életszemlélet velem, és az én gigant kofferemmel.

Igazi puppy love volt ez, Nizza és én. Neki köszönhetem az első gasztrocsókot, sajtok, borok (rozé!!), bagettek, Provance puha ajkainak érintését, és a minderre folyamatosan rálicitálni akaró olasz és arab, cuppanós puszik bűvkörét. (Persze a plage is rendben volt, de próbálok a gasztrofonaltól nem elszakadni.)

***

És mielőtt zsebkendő után nyúlna bárki is…
Ez most azért jött elő belőlem, mert tele a hűtő a kedvenc paradicsom-padlizsán-cukkini triumvirátussal, és egy jó ratatouille-ra pörögtem rá, soccával, ami nagyon nagyon nizzai specialitás, csak éppen az elengedhetetlen csicseriborsólisztem nem volt kéznél nagy hirtelen, tehát ez a projekt elhalasztva, míg be nem szerzem (eddig három biztos beszerzési forrásom mondott csődött, valaki tuti tipp?)

Mindeközben sikerült annyira beleélnem magam az egészbe, annyi minden élmény kopogtatott már a ratatouille puszta gondolatára is, hogy mindenképpen egy, azt a bizonyos nyarat felelevenítő ízélmény után sóvárgott testem, lelkem, szellemem.

Nem kellett sokáig töprengenem, mi ugorjon be a francia lecsó helyébe ezen a meleg, nyári estén. Volt otthon kuszkusz dara, petrezselyem, citrom, paradicsom, meg finom rozé is, egyértelmű választás. És megintcsak háromszoros hurrá, mert nagyon könnyen, hamar megvan, hálás fogás.

Hölgyeim és Uraim, a ma este vendége egyenesen frankofon arablandről érkezett, régi nagy kedvenc, a hőségriadós napok sztárfogása:

Taboulé Oriental (kuszkusz saláta)

1 pohár kuszkusz dara
1 kis csokor FRISS petrezselyem
1 marék friss menta
1 marék friss korianderzöld (csak a friss zöld jó, ha nincs, enélkül is finom)
Pár szem koktélparadicsom, felezve/negyedelve
Fél paradicsompaprika, apró kockákra vágva
1-2 db/szál mogyoróhagyma/újhagyma
1 nagyobb citrom leve
1 marék mazsola (áztassuk be 10 percre)
Só, bors
kb. 3 evőkanál nagyon jó minőségű olívaolaj


Először az időigényesebbje: mazsolát vízbe dobom, kuszkuszt leforrázom annyi sós vízzel, hogy ellepje a víz + fél ujjnyi mennyiség. Amíg megszívja magát, addig a zöldeket nagyon finomra aprítom, paradicsomot, paprikát, hagymát is felszeletelem. Ha elég lassú/kényelmes vagy, mostanra magától eltelt a 10 perc. Ha villámgéza tetszik lenni, akkor most van időd visszaragasztani az ujjadat, vagy pihentesd a füstölgő karjaid egy pár percig.

A zöldségeket és a lecsepegtetett mazsolaszemeket belegurítom a kuszkusz táljába, aztán belefacsarom a citrom levét, borssal megszórom, és gazdagon megöntözöm jó minőségű extra szűz olívaolajjal.

Aki bizonytalan az ízesítéssel kapcsolatban (ezen áll vagy bukik minden), bátran nyalakodjon bele, és ízlése szerint alakítson a mértékeken.

Egyetlen banánhéjat kell kikerülni a finom vacsi felé vezető úton: ne akard azonnal tálalni. Ennek az ételnek minimum pár óra kell a hűtőben, hogy 1) jól lehűljön, 2) összeérhessenek az ízek. Ha vacsira lesz, reggel jó megcsinálni (kb. 10 perc, de tényleg), ha ebédre szánod, érdemes előző este.

Nem vagy vega? A franciák sem azok. Ahány ház, annyi szokás, de a húsimádók leginkább sonkakockákat szoktak még beleszórni, ilyenkor elhagyva a mazsolát. Érdemes még kipróbálni rákkal is (mazsola akkor is ugrik), amivel én szintén nem élek, de állítólag jó.

Végezetül, ami nagyon-nagyon fontos: a bor. Ez az étel sikolt egy jól behűtött rozéért (mint általában szinte minden provance-i étel, vagy inkább úgy általában minden étel…).

A magyar borok tudatos fogyasztójaként én most egy Concubina bort választottam a polcról, ami felveszi a versenyt bármelyik átlagos dél-francia produktummal. Mint kiderült a palack felpattintásakor, félédes. Óóóóó, szentségeltem is rendesen, hogyan kerülhette el a figyelmemet ez az „apróság” a boltban, de amint megkóstoltam, megnyugodtam, mert komolyan mondom, ez finom volt. Pedig én aztán nagyon száraz-hívő vagyok, az édesebbje teljesen hidegen hagy (ha 101 puttonyos aszú, akkor is). Ennek ellenére kellemes meglepetés volt ez a karakteres, illatos, gyümölcsös, csevegős fajta, ami ideális választás lehet csajos bulikra. Nevelő célzattal is kínálhatjuk, miszerint félédesből létezik alternatívája a BaromiraBorzasztó Muskotályosnak, ami még forralt bornak is necces, nemhogy önkéntesen, magában fogyasztva (bocsibocsijajajajaj, ezért még kapok a kobakomra).

Ja, ha valaki elakadt volna a felvezető sztori apró, elvarratlan szálán: Madame még aznap este beengedett a kapun, nem volt kofferbe kucorodós csövezés a téren, bár sztorinak, így utólag, jó lenne.

Grillezett édeskömény

Meglehetősen eseménydús, intenzív hétvége van mögöttem, és ilyenkor, másmásnapokon nemigen kívánok semmit sem enni... A nap meg csak telt, teljesen tanácstalanul toporogtam, hogy vasárnap van, végre itthon vagyok, hűűtő tele, mégiscsak neki kellene valaminek állni. Kerülgettem is a fridzsit, tárogattam az ajtaját, vizslattam, mit is ennék, mit is ennék szívesen, de nem jött az ihlet.

Ráadásul vacsira vendéget vártam, neki is illett volna valamit adni, ha már megbeszéltük, hogy vacsorára jön… Átfutottam egy pár receptgyűjteményt, de semmi. Reménytelennek tűnt. Ez így überciki lesz, konstatáltam.

Ekkor akadt meg a szemem azon a selymesen dundi édesköményen, mosolygott rám a zöldséges doboz átlátszó fala mögül. Tegnap délelőtti piaci portyázásom kincse ő, mostanában igen nagy kedvencem.

Nem mellékesen köztudottan ősi harcosa mindenféle gyomorbántalmaknak, tapasztalat beszél belőlem. Ez lesz az én játékosom, gondoltam, hogy is nem esett le hamarabb a tantusz?!

Csörög a telefon, engedjem be. Áááááááá.
Mondja, ő sem éhes. Hasonló okokból kifolyólag. Huh. Azért ha már előszedtem a hűtőből, és rászántam magam, hogy megcsinálom, hát rajta. Beindult a fantáziám. Max jó lesz holnap ebédre.

Volt még egy csomó saláta, parkó-pesto-parmezán ugye mindig van, hohó, egy kis tökmag, nosza, meg is van a szupergyors, másnap-friendly gyógyvacsi:

Grillezett édeskömény, balzsamecetes, parmezános, pesto-s salátaágyon

Hozzávalók:

1 db dundi édeskömény
2 nagyobb szem paradicsom
Jégsaláta
Madársaláta
Parmezán
1 marék tökmag
Pesto
Balzsamecet
Só, bors

Az édeskömény is az a hálás fajta, ami sok sikerélményt kínál, igen csekély energia-befektetés mellett. (És ez ma különösen fontos szemponttá nőtte ki magát.)
Megmosom, legkülső két levelet lefejtem, szárakat levágom. Függőleges irányban vágom, úgy félujjnyi szeletekre. Sózom, borsozom, ennyi. Önmagában is van annyi karaktere, a nemes fajtából, hogy egyszerűen kár lenne bármi mással fűszerezni. Jobb ennél nem lehet.

Serpenyőt felhevítem, pici olaj menjen rá, aztán az édeskömény szeletek. Kb. 3 perc az egyik oldala, aztán fordít, kb. újabb 3 perc így is, és ekkorra, ha minden igaz, a szeletek láthatóan meglazulnak, üvegesednek: ezzel megvolnánk.

Amíg pirul az édeskömény, összedobom a salit, az sem egy nagy vaszisztdasz.

Közben lehet beszélgetni, szocializálódni, ez az étel nem az a megfeszülök-koncentrálós fajta.

Szal’ salátaleveleket meglöttyintem olívaolajjal, sózom, borsozom, rálöttyintek egy kis balzsamecetet, egy kanál pesto-t és tökmagot is adok hozzá, parmezánt reszelek rá, majd jól összekeverem. Ezennel a köret is letudva. (Jíííhááá, megy ez, gondoltam, és a nap folyamán először az éhség jeleit véltem felfedezni magamon, ami este 9-kor igen üdvözítő érzés.)

Mostanra az édeskömény is elkészült, helycserés támadás a serpenyőben.

A paradicsomokat 3 db ujjnyi széles karikára vágom, aztán zutty mehet a serpenyőbe. Só, bors, más most ide sem kell, nem szeretném, ha bármi is elvonná a figyelmet az édesköményről. A paradicsomnak kb. 1-1 perc kell mindkét oldalán, és redi. Ha tovább sütöd, elveszíti frissességét, egyszerűen megzuhan, összeesik, leválik a héja, kétszóval nem guszta.

Tányéron salátával megágyazok, szépen ráfektetem az édeskömény szeleteket, aztán egy 1-2 szelet parkót is teszek rá, de inkább csak dísznek. Már mindketten éhesek vagyunk.

Alapesetben kötelező hozzá egy kellemes, könnyű bor (én fiatal rozé után nyúlnék a polcon), de vázolt okokból kifolyólag most mégis inkább nagy pohár vízre esett a választás.

Et voila! Megmenekültem. Sikere volt. Jóllaktunk.

Caponata (szicíliai életkép)

Énfelém a péntek estéken az étel a kísérő. Csak így egyenesen, őszintén, ahogy szoktam; de hiszen ismertek (és mind partnerek vagytok). Általában lazulós, nyugis, teraszon elnyúlva borozgatós, kacagós fajtából való esték ezek, amikor is nagyon jól esik valami finom kísérő a finomságos borok mellé. Nem kell, hogy nagyon könnyű legyen, hiszen a táncos cipellőkbe csusszanás úgyis inkább a szombat profiljába illik. Azért semmi spira (bár Carlito erről máshogyan vélekedik hihi), ne erről szóljon az este, ne nyomja el a bort sem, de mégis legyen különleges, járuljon hozzá méltóképpen a magasba ívelő hangulathoz, hagyjon kellemes emléket mindenkiben.

Ez most sem volt másképpen…


Édes-savanyú caponata

Hozzávalók:
80 dkg padlizsán
30 dkg paradicsom (hámozva: dobd forró vízbe, utána egy mozdulattal lejön)
1 fej vöröshagyma
1 zellerszár (3-4 milisre aprózva)
olivaolaj bőségesen (ahogy tetszik, ízlés szerint)
1,5 teáskanál cukor (ill. ízlés szerint)
Bő löttyintésnyi fehérbor (nekem a fele poharam ment rá, az kb. 1 dl)
Löttyintésnyi fehérborecet (0,2 dl? Én óvatos voltam)
1 evőkanál fenyőmag
2-3 evőkanál olivabogyó, felaprítva (zöld vagy fekete, mindegy, de én legközelebb feketével csinálom)
3 evőkanál kapribogyó
Fél marék mazsola (beáztatva, legalább negyed órára)
Bazsalikom
Só, bors

Kicsit így képzelem el ezt az ételt, autentikus környezetben:

Szicília szigetén járunk, annak is legszárazabb belsejében, ott, ahová a hűvös tengeri szellő keze már nem ér, kis tanya, olajfákkal, szőlőlejtőkkel.
Tikkasztó a hőség, minimum 45 fok árnyékban, még a helyi ízeslábú erők (aka kabócák) ciripelésén is hallatszik, hogy mind nehezebben zendítenek rá az újabb körre.

A vérbeli olasz, testesen formás mamma áll a kamra ajtajában, fején kendő, egy kezét csipőjén pihentetve, másikkal a halántékáról alápöttyenni készülő dundi verejtékcseppet törli éppen olajfoltos, paradicsompettyes kötényébe. Szemöldökét összeráncolja, tanakodik, mit adhatna a familiának enni, mert lassan lemegy a nap, az éhség ilyenkor bújik elő, és mire előkászálódik a szörny, az ellenszernek az asztalon kell lennie. Nem egyszerű a helyzet. Elfogyott a liszt. Minden más készlet is erősen megcsappant. Maria Margareta, a helyi mozgóárus, csak holnap jön az újabb adag terméssel, amiért persze saját termesztésű borral és frissen sajtolt olivaolajjal fizetnek majd.
A három bambini, a hőség elől menekülve, még kora reggel felpréselte magát az apjuk rozoga motoros biciklijére, és leimádkozták magukat vele a tengerhez, csak későn érnek vissza. Ja, mobil úgy sincs, ez alap.
Luigi szintén mozgósíthatatlan állapotban, éppen túlél az egyik olajfa árnyékában. Kalapja orrára csapva, félálomban, hanyatt terül el, egyik kezével fejét támasztja alá, másikkal a hasán megültetett fröccsös poharat egyensúlyozza (ilyet már én is láttam, igaz, Borsodi volt, de csak Kismarosig kellett menni, és nem félálom volt, hanem horkolós, mélyen alvós mutatvány), bele-bele kortyol. Segítségre, utánpótlásra semmi esély.

Nézi Mamma a polcokat, belekukkant a kosarakba, itt egy kis padlizsán, ott egy pár szem érett paradicsom, bor, olajbogyó és olaj, kapribogyó ugye adott.

Kezébe veszi a padlizsánokat, nézegeti, forgatja, ez még jó lesz valamire. Felaprítja, besózza, félreteszi, míg keserű levét kiengedi, újabb fél órát nyert, hogy kitalálja, mi is lesz a vacsora.

Nyúl az egyszem megmaradt zellerszárért, és ahogy hajol, a fonott kosár mögött megpillant egy elgurult hagymaszemet. „Alakulunk, alakulunk” dörmögi bajsza alá.

A márvány nyújtódeszka mellett kis tálban mazsola ázik, a tegnapi gyümölcskenyér készítésekor maradt egy kicsi, úgy fél maréknyi, gondolta, még jó lesz az valamire. Mielőtt szétázna, fel kell használni, gondolta, majd azt is beledobja ebbe a rögtönzött ételbe.

Nekiáll. Felaprítja a zellert, a hagymát, paradicsomot, serpenyőnek alágyújt (ez persze nagyon rosszul esik neki, izzad is rendesen, de ez a jó szicíliai mammák sorsa), mikor felforrósodott, bőségesen adag olajat löttyint bele (ha már nincs kenyér, laktasson a zsír).

A padlizsánt leöblíti, majd rádobja a forró, bő olajra. Ha megpirult (ekkor már 15 perce áll a tűzhely mellett), rádobja a többi zöldséget is. Megsózza, borsozza és engedi, hogy a zöldségek összesüljenek.

Ekkor toppan be dühösen Luigi: feltámadásának oka erős kényszerből fakad. Hiába kiabált kitartóan a fa alól, hogy ’Donna, elfogyott a frizzanteeee!’ választ nem kapott, pláne nem frizzantét, így most saját magát lesz kénytelen kiszolgálni. Persze Donna felkapja a vizet, hogy míg ő bent szorgoskodik, semmirekellő ura egész nap henyél, iszik, már a két ajtófélfa közé is nehezen célozza be lépteit. Luigi nem vesz tudomást róla, éppen egy újabb pohárkával készül tölteni, de Donna hamar kikapja kezéből a poharat, mérgében pedig a tűhelyen rotyogó zöldségekre önti, csak ne urában landoljon az ital. Luiginak több se kell, hangos méltatlankodás közepette hóna alá csapja az egész demizsont, és füstölve távozik.

Lassan 50 fok van a tűzhely mellett, Donna már szédeleg a hőségtől és dühtől, muszáj beülnie a hidegkamrába egy picit hűsölni, különben nem hogy vacsora, de mamma sem várja majd a hazatérő, ételre és szeretetre éhes kis bambinokat.

Mikor visszatér, látja, hogy leve elfőtt a zöldségeknek, a darabkák élei ellágyultak, a padlizsánkatonák már-már szétolvadtak. Gyorsan megkóstolja, elkél még egy kis só, bors, cukrot is ad hozzá, mert a bambinok édesszájúak, de ad hozzá egy kis ecetet is, mert hiányzik belőle valami kis savanyú, ebben a hőségben pedig jól tud az is esni. Eszébe jut, hogy jó lenne bele egy kis olivabogyó, az is savanykás, gyorsan felaprítja azt is, meg akkor már beleszór egy kis kapribogyót, meg a maradék mazsolát, lényegében mindent, ami savanyú vagy édes, és a keze ügyébe kerül. Ott csücsül az ablakpárkányon a pestohoz kikészített fenyőmag és egy fonnyadni készülő bazsalikom csokor is, gyorsan hát beleaprítja azt is, a pestot úgysem tudják most mire kenni. Így jár mindenki jól, bambinóknak édeset, neki savanykást, romlandó ételek megmentve, Luigi meg elmehet a fenébe.
Még kb. 5 percig bírja, a tűzhely forrósága immáron elviselhetetlen, le is kapja a serpenyőt, meglocsolja a kemencét, és kimenekül a katlanból.

A délután további részében a ház körül tevékenykedik, Luigit piszkálja. Kicsit kezd enyhülni a kánikula, és megint bemerészkedik a konyhába. A rögtönzött étel kihűlt. Megkostólja. Hibátlan. Kerek. A különböző ízek gyönyörűen összeértek, ki gondolta volna, hogy ebből a hiány szülte kényszerből ilyen jó fog kisülni.

Lement a nap, Baminok befutottak, hoztak magukkal egy kis szellőt is a tengerről, Luigi pedig immáron másodszorra is kijózanodott nap folyamán. Segít teríteni, előkerül a ropogós, fehér abrosz is, asztalhoz ülnek a lugasban, bambinok mondják a magukét, egymásra licitálnak az aznapi élmények mesélésében, Luigi jóízűen kanalazza az asszonya főztjét, Donna elégedetten néz körbe, sóhajt egy nagyot, büszke mosoly jelenik meg az arcán. Így van minden jól.

***

És akkor elszakadva Szicíliától, ismét Budapesten.

Köretnek ezeket készítettem:

Mazsolás, lime-os, petrezselymes kuszkusz

Nem olasz, hanem arab beütés, de födrajzilag sincs túl messze a szicíliai partoktól, és kíválóan hozza a savanyú-édes hatást, remek párosítás. A kuszkusz darát felöntöttem zubogó forró vízzel, úgy, hogy kb. egy ujjnyi vastagon ellepje. Megsóztam, félretettem. 10 perc alatt megszívja magát, készen van, mehet bele a felaprított, friss petrezselyem, fél lime leve, és egy fél marék mazsola, ill. só, ha még kell.
Majdnem akkora sikere volt, mint a caponatanak, és ehhez képest hihetetlen gyorsan és egyszerűen megvan.

Kesudiós, málnaecetes saláta

Nem szerettem volna, hogy a caponata-s kuszkuszos fogástól mindenki azonnal elnehezüljön, és idő előtti bealvásba torkolljon az este, így valami salátát is össze kellett dobnom.

Lollo salátát, madársalátát, felkockázott paradicsomot és paradicsompaprikát sóztam, borsoztam, felöntöttem jófajta olívaolajjal, belelöttyintettem egy kis málnaecetet (diszkréten rímel édes-savanyú íz hatáshoz), és megszórtam natúr kesudióval.

Nagy sikere volt tüsténkedésem végtermékének, kiderült, hogy a fogás hidegen ugyanolyan finom, tehát legközelebb lehet, hogy eleve lehűtve tálalom.
Legnagyobb bók, és elismerés, amikor valaki teli pocakkal, később csatlakozik a vacsihoz, mert egy másik helyen volt hasonló elfoglaltsága, és ennek ellenére nemhogy tisztességgel, jómodorból nálam is csipeget egy keveset, hanem leküld egy emberes adagot, és még repetázik is. Éljen éljen!

***

A vacsi után pár órával a jó bor nassot követelt, és mi hagytuk magunkat elcsábulni: egy kis sajttálat dobam össze. Jó szokás szerint rögtönözve, abból, amit a hűtőben találtam. Remek választásnak bizonyult: ízvilágában a főételhez passzoló, olaszos hangulatú levezetése volt ez egy nagyon kellemes estének.

Az útszéli horvát

A mediterrán népek (legfőképpen az olaszok) konyhájában azt szeretem a legjobban, hogy olyan végtelenül egyszerű. Semmi spira, franciás míveskedés, hókuszpók: mindent pont úgy készítenek el ill. esznek meg, ahogy az a legjobb, és ha ez a mód történetesen a legegyszerűbb, nincsen abban semmi ciki, az bizony úgy van jól.

Ez a helyzet azzal a tömb sajttal is, amit a horvát országút szélén lecövekelt őstermelő palitól vettem. És mint gasztroremek, muszáj emléket állítanom neki, hol máshol és hogyan méltóbb módon, mint pont itt és így. Nemes egyszerűségében rejlő, gasztrométert magasan szelő szépsége képet és szót érdemelt.

A horvát erősen korlátozott magyar tudásával („birkakecsketehentehenkecskebirkabirkatehenkecske”), a tömbökre mutatogatva, nagy lelkesen, ám számomra követhetetlen tempóban hajtogatta a különböző fajtákat, pakolgatta őket, hogy szinte repkedtek, én meg már kezdtem úgy érezni, nem is sajtot árul, hanem itt a piros hol a pirosban utazik.
Az egyik rövid lélegzetvételét kihasználva rácsaptam az egyikre, gondoltam, most vagy soha. Kiszelt egy cikkelyt belőle, és nyújtotta, nosza, teszteljem. Imádom az ilyet. Belekóstoltam a horvát országút mentén árult, egész nap a napon izzadó sajttömbbe, miközben az árus bizakodó tekintettel az arcán várta, hogy vajon mit szólok majd a portékájához. Magam sem vártam ilyen katartikus élményt: majd beleremegett a térdem, a pasinak meg fülig ért a jelenettől a szája, ahogy a tőlem megszokott olasz virtussal teli, széles gesztikulálások közepette, csücsörített szájjal úúúztam, hmmmöztem, húúúztam.

Lényeg, hogy a nagy kavarodás miatt gőzöm sincs, hogy ez a konkrét darab melyik a sok kombináció közül, de kit érdekel, hiszen mennyei, így, magában, minden facni nélkül, és nem hinném, hogy bármelyik másik kombó, akár csak egy picivel is kevésbé finom lenne.

Kedves Mindenki, ne habozzatok, vegyétek, spájzoljatok, aki van olyan szerencsés, hogy még arra viszi útja.

Ja, ha bárki felbátorodott volna, fontos tanulság a tárolással kapcsolatban… Mielőtt elváltunk, ismételgette a hapsi, elég international nyelven, hogy „noo fridzsi, ja ja?” és mivel már mehetnékem volt, ráhagytam egy laza „ok, jaja.”-val.
Már a kocsiban érezni lehetett, hogy ez így nem lesz egyszerű történet, de gondoltam, majd kiszellőzik, meg hamar elfogy, nem lesz gond. Naivitásom a mai napig képes lenyűgözni, bruhaha.
Két nap után olyan átható füstölt sajtszag járt át mindent a lakásban (leszámítva talán az üvegtéglát és a fokhagymagerezdeket), hogy belátva a helyzet tarthatatlanságát, fittyet hányva az őstermelői intelmekre, betettem a hűtőbe. Másnapra egészen jól kiszellőzött a lakás, de a sajt elvesztette lágyságát, zamatát, gyakorlatilag minden karakterét, így nincs mit tenni, most megint itt izzad a pulton, valamit valamiért alapon. Pár órával a hazaérkezésem után nekem már szinte nem is tűnik fel, a berendezést pedig nem szagolgatom (miért is tenném tulajdonképpen?).

Paradicsomos mould (avagy Paradicsomi állapotok chapter1)

Ami nélkül nem élet az élet, az nálam kajafronton minden hezitálás nélkül a paradicsom. Pont a minap olvastam valahol, hogy a rántottának szobrot kellene emelni. Hát, csak hogy bezzegelhessek egy kicsit, mit nekem parki szobrocska, én a Szabadság szobrot is átnevezném a paradicsomnak szóló hódolatom jeléül, ha lehetne.
Paradicsom nélkül nap ritkán telhet el nálam, és pont ebből a függőségből adódóan a nyári időszak nekem olyan, mint Bogi kutyának az elöl felejtett húsosfazék kolbászmasnival átkötve. Mohó kisgyerekként habzsolom minden formában, próbálom emlékezetemben elraktározni az édes, lédús, mélypiros termés páratlan nyári zamatát a rút téli hónapokra, amikor kénytelen vagyok beérni a melegházas, ízetlen változattal.

Három hete vagyok ritka átutazó a saját konyhámban, és már nagyon nagyon hiányzott a főzőcskézés, de a jól megérdemelt pihenés közben azért mégsem tétlenkedtem: összegyűjtöttem annyi receptet, hogy nem győzöm kiválasztani azt a párat, ami az elkövetkező napokban majd ténylegesen a tányéromon landol.

Íme az első tuti befutó, egy so-called paradicsomos mould, a Paprika magazinból (persze picikét máshogyan, comme toujours), ami, ég áldja őket, júliusi számában kiemelten foglalkozik a piros labdacsok sokrétű felhasználásával.

Hozzávalók:

Fél kiló paradicsom
2 fej vöröshagyma
4 db tojás
1 dl tejszín
4 ek. olivaolaj
friss bazsalikom
petrezselyem
snidling
fokhagyma
8 dkg parmezán
só

Nagyon egyszerű. Sütő bekapcs 180 fokra (persze nekem fokozatok vannak, és saccolom a celsiust, de még így sem lehet elrontani), bemelegítés gyanánt.

A paradicsomot a recept szerint meg kell hámozni, és utána turmixolni. Itt rögtön le is vágtam egy kanyart: a nyers parkókat nemes hanyagsággal botmixerrel szétzúztam, héjnak nyoma sem maradt, nem is értem, ki és miért akarna plusz fél órát parkót hámozgatni, hogy aztán a csupasz paradicsomból csináljon pürét, de mindegy, akinek van ideje, bon courage.

Serpenyőt felhevítem, rá az olaj, majd az apróra vágott hagymát dinsztelem, parkólét rázuttyantom, zúzott gerezd fokhagymát is beleteszem (ami eredeti receptben nincs, de szerintem nagyon passzol bele) és kb. 5 percig fedő alatt rotyogtatom, majd elzárom a kerámiát, és hagyom picit hűlni.

És itt jön a legspirább rész: mikor kilibbenek a teraszra és metszőollómmal begyűjtöm a saját nevelésű, friss fűszernövényeket. Hihi. Már vagy 2 hónaposak, és nem ám túlélnek, hanem egyenesen virulnak, nőnek, burjánzanak! (ok, kivéve a babért, be kell látni, ő igen hamar kiesett a játékból…) Jókedvűen felaprítom az illatos csokrot, hozzáadom a paradicsomszószhoz, és végül az egészet ízlés szerint sózom.

Parmezánt megreszelem, hozzáadom, ill. én nem bírtam ki, és a horvátországi út mellett árult fenomenális füstölt birka-tehén kombó sajtból is tettem bele egy picit, mert 1) annyira finom, 2) megvettem egy egészet, mohó én, és most kb mindenhez ezt eszem, hogy ne romoljon rám, mer’hogy ugye kaját kidobni az nagy bűn, nem csak gasztro fronton. (Tényleg: az Olaszországból ajeszba érkezett igazi parmezánról, illetve a horvát útszéliről mindenképpen szólok még!)

Na ennyi idő alatt a paradicsomszósz már eleget hűlt, belelöttyintem a felvert tojásokkal összekevert tejszínt is, és egy kiolajozott tálba teszem az ezen állapotában még nem túl étvágygerjesztő állagú masszát.

No és akkor a lényeg, a mould. Sz’al nem kell megijedni, előkapok egy 1 számmal nagyobb tepsit, abba helyezem a masszás tálam, és aláöntök annyi vizet, hogy a forma feléig érjen a víz.

Ezt így beteszem a sütőbe, és 1 órán át hagyom, hadd süljön, formásodjon, közben néha rákukucskálok, ahogy szépen emelkedik, pirul, szépül, de csak a gyönyörködés utáni igény által vezérelve.

Tálalás előtt kicsit hagyjuk hűlni, aztán hajrá. A sütési időt leszámítva nagyon hamar össze lehet dobni, és könnyű nyári vacsinak is ideális, persze jófajta könnyed, száraz fehérborral öblítve.