.jpg)
A mediterrán népek (legfőképpen az olaszok) konyhájában azt szeretem a legjobban, hogy olyan végtelenül egyszerű. Semmi spira, franciás míveskedés, hókuszpók: mindent pont úgy készítenek el ill. esznek meg, ahogy az a legjobb, és ha ez a mód történetesen a legegyszerűbb, nincsen abban semmi ciki, az bizony úgy van jól.
Ez a helyzet azzal a tömb sajttal is, amit a horvát országút szélén lecövekelt őstermelő palitól vettem. És mint gasztroremek, muszáj emléket állítanom neki, hol máshol és hogyan méltóbb módon, mint pont itt és így. Nemes egyszerűségében rejlő, gasztrométert magasan szelő szépsége képet és szót érdemelt.
A horvát erősen korlátozott magyar tudásával („birkakecsketehentehenkecskebirkabirkatehenkecske”), a tömbökre mutatogatva, nagy lelkesen, ám számomra követhetetlen tempóban hajtogatta a különböző fajtákat, pakolgatta őket, hogy szinte repkedtek, én meg már kezdtem úgy érezni, nem is sajtot árul, hanem itt a piros hol a pirosban utazik.
Az egyik rövid lélegzetvételét kihasználva rácsaptam az egyikre, gondoltam, most vagy soha. Kiszelt egy cikkelyt belőle, és nyújtotta, nosza, teszteljem. Imádom az ilyet. Belekóstoltam a horvát országút mentén árult, egész nap a napon izzadó sajttömbbe, miközben az árus bizakodó tekintettel az arcán várta, hogy vajon mit szólok majd a portékájához. Magam sem vártam ilyen katartikus élményt: majd beleremegett a térdem, a pasinak meg fülig ért a jelenettől a szája, ahogy a tőlem megszokott olasz virtussal teli, széles gesztikulálások közepette, csücsörített szájjal úúúztam, hmmmöztem, húúúztam.
Lényeg, hogy a nagy kavarodás miatt gőzöm sincs, hogy ez a konkrét darab melyik a sok kombináció közül, de kit érdekel, hiszen mennyei, így, magában, minden facni nélkül, és nem hinném, hogy bármelyik másik kombó, akár csak egy picivel is kevésbé finom lenne.
Kedves Mindenki, ne habozzatok, vegyétek, spájzoljatok, aki van olyan szerencsés, hogy még arra viszi útja.
Ja, ha bárki felbátorodott volna, fontos tanulság a tárolással kapcsolatban… Mielőtt elváltunk, ismételgette a hapsi, elég international nyelven, hogy „noo fridzsi, ja ja?” és mivel már mehetnékem volt, ráhagytam egy laza „ok, jaja.”-val.
Már a kocsiban érezni lehetett, hogy ez így nem lesz egyszerű történet, de gondoltam, majd kiszellőzik, meg hamar elfogy, nem lesz gond. Naivitásom a mai napig képes lenyűgözni, bruhaha.
Két nap után olyan átható füstölt sajtszag járt át mindent a lakásban (leszámítva talán az üvegtéglát és a fokhagymagerezdeket), hogy belátva a helyzet tarthatatlanságát, fittyet hányva az őstermelői intelmekre, betettem a hűtőbe. Másnapra egészen jól kiszellőzött a lakás, de a sajt elvesztette lágyságát, zamatát, gyakorlatilag minden karakterét, így nincs mit tenni, most megint itt izzad a pulton, valamit valamiért alapon. Pár órával a hazaérkezésem után nekem már szinte nem is tűnik fel, a berendezést pedig nem szagolgatom (miért is tenném tulajdonképpen?).
Ez a helyzet azzal a tömb sajttal is, amit a horvát országút szélén lecövekelt őstermelő palitól vettem. És mint gasztroremek, muszáj emléket állítanom neki, hol máshol és hogyan méltóbb módon, mint pont itt és így. Nemes egyszerűségében rejlő, gasztrométert magasan szelő szépsége képet és szót érdemelt.
A horvát erősen korlátozott magyar tudásával („birkakecsketehentehenkecskebirkabirkatehenkecske”), a tömbökre mutatogatva, nagy lelkesen, ám számomra követhetetlen tempóban hajtogatta a különböző fajtákat, pakolgatta őket, hogy szinte repkedtek, én meg már kezdtem úgy érezni, nem is sajtot árul, hanem itt a piros hol a pirosban utazik.
Az egyik rövid lélegzetvételét kihasználva rácsaptam az egyikre, gondoltam, most vagy soha. Kiszelt egy cikkelyt belőle, és nyújtotta, nosza, teszteljem. Imádom az ilyet. Belekóstoltam a horvát országút mentén árult, egész nap a napon izzadó sajttömbbe, miközben az árus bizakodó tekintettel az arcán várta, hogy vajon mit szólok majd a portékájához. Magam sem vártam ilyen katartikus élményt: majd beleremegett a térdem, a pasinak meg fülig ért a jelenettől a szája, ahogy a tőlem megszokott olasz virtussal teli, széles gesztikulálások közepette, csücsörített szájjal úúúztam, hmmmöztem, húúúztam.
Lényeg, hogy a nagy kavarodás miatt gőzöm sincs, hogy ez a konkrét darab melyik a sok kombináció közül, de kit érdekel, hiszen mennyei, így, magában, minden facni nélkül, és nem hinném, hogy bármelyik másik kombó, akár csak egy picivel is kevésbé finom lenne.
Kedves Mindenki, ne habozzatok, vegyétek, spájzoljatok, aki van olyan szerencsés, hogy még arra viszi útja.
Ja, ha bárki felbátorodott volna, fontos tanulság a tárolással kapcsolatban… Mielőtt elváltunk, ismételgette a hapsi, elég international nyelven, hogy „noo fridzsi, ja ja?” és mivel már mehetnékem volt, ráhagytam egy laza „ok, jaja.”-val.
Már a kocsiban érezni lehetett, hogy ez így nem lesz egyszerű történet, de gondoltam, majd kiszellőzik, meg hamar elfogy, nem lesz gond. Naivitásom a mai napig képes lenyűgözni, bruhaha.
Két nap után olyan átható füstölt sajtszag járt át mindent a lakásban (leszámítva talán az üvegtéglát és a fokhagymagerezdeket), hogy belátva a helyzet tarthatatlanságát, fittyet hányva az őstermelői intelmekre, betettem a hűtőbe. Másnapra egészen jól kiszellőzött a lakás, de a sajt elvesztette lágyságát, zamatát, gyakorlatilag minden karakterét, így nincs mit tenni, most megint itt izzad a pulton, valamit valamiért alapon. Pár órával a hazaérkezésem után nekem már szinte nem is tűnik fel, a berendezést pedig nem szagolgatom (miért is tenném tulajdonképpen?).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése