Provance vidékét, és azon belül Nizzát kulináris megközelítésből leginkább az első csókhoz hasonlítanám. Azóta bonyolódtam kalandos viszonyokba, megvoltak a fellángolások, sőt, születtek már mindent elsöprő szerelmek is, de Nizzával, az „első csók jogán” örök kapcsolatunk - a kezdetek bájos ártatlansága révén - a mai napig felülemelkedik minden más kedvesemen.
Szal’ emlékszem, este 10-kor rakott ki a taxi az óváros főterén. Én nemigen tudtam franciául (konkréten semennyire, pont azért mentem, hogy megtanuljak), ültem egy nagy kapualjban, egy akkora bőröndön, hogy igazából abba is bekecózhattam volna, ha nem sikerül életet lehelnem a lemerült telefonomba (mörfi), és dobogó szívvel eldadogni a házinénimnek, hogy itt lennék, megjöttem, tessék má’ beengedni madame Lafontaine.
Ezt a részét letudtam, ’mór megtette kötelességét’ nyugalommal merültem bele a főtér pezsgő esti forgatagának szemlélésébe. Nyugodt voltam, bár erre a házinéni telefonos reakciója semmi okot nem adott. Tulajdonképpen fogalmam nem volt, mi a helyzet, mert nem értettem mit mond, de valamit nagyon magyarázott, majd rámcsapta a telefont (tipikus, na de nem kezdek bele a franciák protokolláris hiányosságainak elemzésébe, mert amúgy én így szeretem őket, full package-el.).
Más lehet, hogy bepánikolt volna, de én csak bárgyún vigyorogtam a gigant kofferemen, és bámultam az esti zsufit: Nizzában voltam, előttem az egész nyárral, és körbenézve az a benyomásom támadt, túlélhető lesz ez a vakáció is.
Rögtön feltűnt, hogy mennyi az étterem, bisztró, kávézó, és nem csak turistáktól hemzsegnek az utcák. Itt kéremszépen este élnek az emberek! Élnek, esznek, isznak, együtt, család, barátok, kutya macska, az asztal körül, sietségnek semmi jele. Ez tetszett. Bámultam a szomszédos éttermet, és a benne sürgő forgó, a stressztől remegő, pattanásig feszült (most már tudom, ez a játék része) pincéreket, ahogy akrobatikus mozdulatokkal szelik a levegőt az asztalok között. Ahogy elsuhantak mellettem, mélyen beleszippantottam a maguk mögött húzott illatfelhőbe.
Már ekkor sejtettem, ami nem sokkal később konkrétan meg is fogalmazódott bennem: a világ egyik legszínesebb gasztro-olvasztótégelyének cenrifugális közepébe csöppentem.
Földrajzi fekvésének hála Nizza egyszerre ad otthont az észak afrikai, az arab, és az olasz bevándorlóknak (a polgárháború elől idemenekült spanyol kolóniáról nem is beszélve), és azok konyha-remekeinek. A francia hétköznapokba könnyedén simul bele ez a sokszínűség: legyen az a piac, a sarki fűszeres, a supermarché polca, vagy a bisztró menüje, mindenütt a legnagyobb harmóniában férnek el egymás mellett a különböző konyhák nemzeti büszkeségei.
Sőt, a helyi kisebbséget képviselő olasz és arab erők nemzeti/kulináris identitása – túlélő ösztön a köbön - felnőtt a franciák híresen magas szintjére, amiből gasztro szinten csakis profitálni lehet. 3 in 1 ekperiensz, mindenből a legjava, autentikus környezetben.
Hát franciául nem tanultam meg (ott sem), bár becsületemre legyen mondva, én minden nap beültem az iskolapadba. Mindazonáltal számtalan más dolog ragadt rám, ami azóta is ösztökél a nyelv tanulására.
Szembetalálkoztam, és a legnagyobb természetességgel vettem át a franciák gasztrobolondériáját; engem is elkapott az örvény, gyengéd szorításából azóta sem ereszt.
Róttam az utcákat nap mint nap, hagytam magam elveszni a kis kanyargós sikátorokban, nagy boulevardokon egyaránt, egy globál cél által vezérelve: hogy elvegyülhessek a helyiek között. A leghétköznapibb szokásaikat igyekeztem átvenni: nézelődtem a piacon, diskuráltam (kézzel-lábbal) a tésztaboltban, kóstoltam a sajtboltban, tapogattam a zöldségesnél, mélyeket szippantottam a levegőbe a péknél, kúráltam magam a csokoládémanufaktúrában vagy kérdezősködtem a borboltban.
Elvarázsolt az a szenvedély, aminek köszönhetően a legegyszerűbb petit café-t is különleges alkalomként élik meg, az a szofisztikáltság, amivel egy articsókát kiválasztanak a rakásból, vagy az az eltökéltség, mellyel kedvenc kisboltjaikat óvják a nagyoktól.
Szivacsként szívtam magamba élményt, illatot, raktároztam el örökre ízeket, dallamokat, és rájöttem, e hétköznapi gyönyörök nem maradhatnak Nizzában: így jött haza ez az új életszemlélet velem, és az én gigant kofferemmel.
Igazi puppy love volt ez, Nizza és én. Neki köszönhetem az első gasztrocsókot, sajtok, borok (rozé!!), bagettek, Provance puha ajkainak érintését, és a minderre folyamatosan rálicitálni akaró olasz és arab, cuppanós puszik bűvkörét. (Persze a plage is rendben volt, de próbálok a gasztrofonaltól nem elszakadni.)
Szal’ emlékszem, este 10-kor rakott ki a taxi az óváros főterén. Én nemigen tudtam franciául (konkréten semennyire, pont azért mentem, hogy megtanuljak), ültem egy nagy kapualjban, egy akkora bőröndön, hogy igazából abba is bekecózhattam volna, ha nem sikerül életet lehelnem a lemerült telefonomba (mörfi), és dobogó szívvel eldadogni a házinénimnek, hogy itt lennék, megjöttem, tessék má’ beengedni madame Lafontaine.
Ezt a részét letudtam, ’mór megtette kötelességét’ nyugalommal merültem bele a főtér pezsgő esti forgatagának szemlélésébe. Nyugodt voltam, bár erre a házinéni telefonos reakciója semmi okot nem adott. Tulajdonképpen fogalmam nem volt, mi a helyzet, mert nem értettem mit mond, de valamit nagyon magyarázott, majd rámcsapta a telefont (tipikus, na de nem kezdek bele a franciák protokolláris hiányosságainak elemzésébe, mert amúgy én így szeretem őket, full package-el.).
Más lehet, hogy bepánikolt volna, de én csak bárgyún vigyorogtam a gigant kofferemen, és bámultam az esti zsufit: Nizzában voltam, előttem az egész nyárral, és körbenézve az a benyomásom támadt, túlélhető lesz ez a vakáció is.
Rögtön feltűnt, hogy mennyi az étterem, bisztró, kávézó, és nem csak turistáktól hemzsegnek az utcák. Itt kéremszépen este élnek az emberek! Élnek, esznek, isznak, együtt, család, barátok, kutya macska, az asztal körül, sietségnek semmi jele. Ez tetszett. Bámultam a szomszédos éttermet, és a benne sürgő forgó, a stressztől remegő, pattanásig feszült (most már tudom, ez a játék része) pincéreket, ahogy akrobatikus mozdulatokkal szelik a levegőt az asztalok között. Ahogy elsuhantak mellettem, mélyen beleszippantottam a maguk mögött húzott illatfelhőbe.
Már ekkor sejtettem, ami nem sokkal később konkrétan meg is fogalmazódott bennem: a világ egyik legszínesebb gasztro-olvasztótégelyének cenrifugális közepébe csöppentem.
Földrajzi fekvésének hála Nizza egyszerre ad otthont az észak afrikai, az arab, és az olasz bevándorlóknak (a polgárháború elől idemenekült spanyol kolóniáról nem is beszélve), és azok konyha-remekeinek. A francia hétköznapokba könnyedén simul bele ez a sokszínűség: legyen az a piac, a sarki fűszeres, a supermarché polca, vagy a bisztró menüje, mindenütt a legnagyobb harmóniában férnek el egymás mellett a különböző konyhák nemzeti büszkeségei.
Sőt, a helyi kisebbséget képviselő olasz és arab erők nemzeti/kulináris identitása – túlélő ösztön a köbön - felnőtt a franciák híresen magas szintjére, amiből gasztro szinten csakis profitálni lehet. 3 in 1 ekperiensz, mindenből a legjava, autentikus környezetben.
Hát franciául nem tanultam meg (ott sem), bár becsületemre legyen mondva, én minden nap beültem az iskolapadba. Mindazonáltal számtalan más dolog ragadt rám, ami azóta is ösztökél a nyelv tanulására.
Szembetalálkoztam, és a legnagyobb természetességgel vettem át a franciák gasztrobolondériáját; engem is elkapott az örvény, gyengéd szorításából azóta sem ereszt.
Róttam az utcákat nap mint nap, hagytam magam elveszni a kis kanyargós sikátorokban, nagy boulevardokon egyaránt, egy globál cél által vezérelve: hogy elvegyülhessek a helyiek között. A leghétköznapibb szokásaikat igyekeztem átvenni: nézelődtem a piacon, diskuráltam (kézzel-lábbal) a tésztaboltban, kóstoltam a sajtboltban, tapogattam a zöldségesnél, mélyeket szippantottam a levegőbe a péknél, kúráltam magam a csokoládémanufaktúrában vagy kérdezősködtem a borboltban.
Elvarázsolt az a szenvedély, aminek köszönhetően a legegyszerűbb petit café-t is különleges alkalomként élik meg, az a szofisztikáltság, amivel egy articsókát kiválasztanak a rakásból, vagy az az eltökéltség, mellyel kedvenc kisboltjaikat óvják a nagyoktól.
Szivacsként szívtam magamba élményt, illatot, raktároztam el örökre ízeket, dallamokat, és rájöttem, e hétköznapi gyönyörök nem maradhatnak Nizzában: így jött haza ez az új életszemlélet velem, és az én gigant kofferemmel.
Igazi puppy love volt ez, Nizza és én. Neki köszönhetem az első gasztrocsókot, sajtok, borok (rozé!!), bagettek, Provance puha ajkainak érintését, és a minderre folyamatosan rálicitálni akaró olasz és arab, cuppanós puszik bűvkörét. (Persze a plage is rendben volt, de próbálok a gasztrofonaltól nem elszakadni.)
***
És mielőtt zsebkendő után nyúlna bárki is…
Ez most azért jött elő belőlem, mert tele a hűtő a kedvenc paradicsom-padlizsán-cukkini triumvirátussal, és egy jó ratatouille-ra pörögtem rá, soccával, ami nagyon nagyon nizzai specialitás, csak éppen az elengedhetetlen csicseriborsólisztem nem volt kéznél nagy hirtelen, tehát ez a projekt elhalasztva, míg be nem szerzem (eddig három biztos beszerzési forrásom mondott csődött, valaki tuti tipp?)
Mindeközben sikerült annyira beleélnem magam az egészbe, annyi minden élmény kopogtatott már a ratatouille puszta gondolatára is, hogy mindenképpen egy, azt a bizonyos nyarat felelevenítő ízélmény után sóvárgott testem, lelkem, szellemem.
Nem kellett sokáig töprengenem, mi ugorjon be a francia lecsó helyébe ezen a meleg, nyári estén. Volt otthon kuszkusz dara, petrezselyem, citrom, paradicsom, meg finom rozé is, egyértelmű választás. És megintcsak háromszoros hurrá, mert nagyon könnyen, hamar megvan, hálás fogás.
Hölgyeim és Uraim, a ma este vendége egyenesen frankofon arablandről érkezett, régi nagy kedvenc, a hőségriadós napok sztárfogása:
Taboulé Oriental (kuszkusz saláta)
1 pohár kuszkusz dara
1 kis csokor FRISS petrezselyem
1 marék friss menta
1 marék friss korianderzöld (csak a friss zöld jó, ha nincs, enélkül is finom)
Pár szem koktélparadicsom, felezve/negyedelve
Fél paradicsompaprika, apró kockákra vágva
1-2 db/szál mogyoróhagyma/újhagyma
1 nagyobb citrom leve
1 marék mazsola (áztassuk be 10 percre)
Só, bors
kb. 3 evőkanál nagyon jó minőségű olívaolaj
Először az időigényesebbje: mazsolát vízbe dobom, kuszkuszt leforrázom annyi sós vízzel, hogy ellepje a víz + fél ujjnyi mennyiség. Amíg megszívja magát, addig a zöldeket nagyon finomra aprítom, paradicsomot, paprikát, hagymát is felszeletelem. Ha elég lassú/kényelmes vagy, mostanra magától eltelt a 10 perc. Ha villámgéza tetszik lenni, akkor most van időd visszaragasztani az ujjadat, vagy pihentesd a füstölgő karjaid egy pár percig.
A zöldségeket és a lecsepegtetett mazsolaszemeket belegurítom a kuszkusz táljába, aztán belefacsarom a citrom levét, borssal megszórom, és gazdagon megöntözöm jó minőségű extra szűz olívaolajjal.
Aki bizonytalan az ízesítéssel kapcsolatban (ezen áll vagy bukik minden), bátran nyalakodjon bele, és ízlése szerint alakítson a mértékeken.
Egyetlen banánhéjat kell kikerülni a finom vacsi felé vezető úton: ne akard azonnal tálalni. Ennek az ételnek minimum pár óra kell a hűtőben, hogy 1) jól lehűljön, 2) összeérhessenek az ízek. Ha vacsira lesz, reggel jó megcsinálni (kb. 10 perc, de tényleg), ha ebédre szánod, érdemes előző este.
Nem vagy vega? A franciák sem azok. Ahány ház, annyi szokás, de a húsimádók leginkább sonkakockákat szoktak még beleszórni, ilyenkor elhagyva a mazsolát. Érdemes még kipróbálni rákkal is (mazsola akkor is ugrik), amivel én szintén nem élek, de állítólag jó.
Végezetül, ami nagyon-nagyon fontos: a bor. Ez az étel sikolt egy jól behűtött rozéért (mint általában szinte minden provance-i étel, vagy inkább úgy általában minden étel…).
A magyar borok tudatos fogyasztójaként én most egy Concubina bort választottam a polcról, ami felveszi a versenyt bármelyik átlagos dél-francia produktummal. Mint kiderült a palack felpattintásakor, félédes. Óóóóó, szentségeltem is rendesen, hogyan kerülhette el a figyelmemet ez az „apróság” a boltban, de amint megkóstoltam, megnyugodtam, mert komolyan mondom, ez finom volt. Pedig én aztán nagyon száraz-hívő vagyok, az édesebbje teljesen hidegen hagy (ha 101 puttonyos aszú, akkor is). Ennek ellenére kellemes meglepetés volt ez a karakteres, illatos, gyümölcsös, csevegős fajta, ami ideális választás lehet csajos bulikra. Nevelő célzattal is kínálhatjuk, miszerint félédesből létezik alternatívája a BaromiraBorzasztó Muskotályosnak, ami még forralt bornak is necces, nemhogy önkéntesen, magában fogyasztva (bocsibocsijajajajaj, ezért még kapok a kobakomra).
Ja, ha valaki elakadt volna a felvezető sztori apró, elvarratlan szálán: Madame még aznap este beengedett a kapun, nem volt kofferbe kucorodós csövezés a téren, bár sztorinak, így utólag, jó lenne.
2 megjegyzés:
Csicserilisztet Ázsiában és a Szép Kis Indiában (Wesselényi) biztosan kapsz.
És nem baj, hogy voltak grillezősfotók, percig ne szabadkozz!!:))
Köszi, már megvan! Igen, Szép kis India egyik nagy kedvenc, csak hétköznap oda nem tudom magam átverekedni. Mostmár csak neki kellene állnom. :) Ebből már hétvége lesz.
Megjegyzés küldése