Paprikás krumpli

A magyar konyha Elvis Presley-je. És a recept, ami miatt ha részlegesen és ideiglenesen is, de megfeledkeztem vegaságomról. De had ne szaladjak ennyire előre.

Szal Elvis. Mert nincs benne semmi extra, sehol egy trükk, egy csavar, és mégis méltán klasszikus: a paprikás krumplit illeti az én magyar konyhám all-time Billboard listájának első helye. Lecsóval megosztva. Természetesen.

 

Az elmúlt bő egy hónap a PK jegyében telt, mindig más erősségét megcsillogtatva került az asztalra.

 

Először NC készítette, síeléskor, egyszerűen elkészíthető, tartalmas ápres-ski egytálként. (Btw: for dummies-ba egyértelműen kvalifikál!). Sikerélményt szavatoló, konyhai szárnypróbálgatásként indult neki, és mind elszálltunk tőle. Nem mintha nem tudott volna eddig is repülni az NC: az almás pitéje alapján eleve elképzelhetetlen, hogy kapirgáló csirkeként szerencsétlenkedik a konyhában. A csirkeudvart és annak tartozékait viszont lenyűgözte. (XT, NC, K és én vagyunk a csirkeudvar, de ez egy hosszú sztori, ami csak nekünk vicces, és mi se nagyon tudjuk, miért.)

 

Aztán rá egy héttel Mams prezentálta a tökéletest, azt a fajtát, ami miatt én nem is nagyon szoktam készíteni. Mert az övé überelhetetlen, tőle az abszolút kedvenc. Az ízek kíválóságán túl ott van benne az az extra, „Édesanya főztje”-tudat, és az ezzel társuló jó adag, szívet melengető, gyermekkori nosztalgia. Azok a békés vasárnap délutánok, amikor még csak három adó volt (vagy kettő?), és a Walt Disney délután reklámszünetében, tesókkal felváltva somfordáltunk ki a tűzhelyhez a még mindig langyos falatokat kicsipegetni kuktából. Abbahagyhatatlanul finom volt, mindig.

 

És mikor megkérdem, Mams, mitől eeeennnyire jó ez, vállát egy szerény mozdulattal, lassan felhúzza, és lesütött szemmel, szégyellősen, de elmosolyodva közli, hogy mindig sikerül benne túlfőzni a krumplit. Tudjátok, amikor már elvesztik a cikkelyek az éleiket, és minden szem gömbölyű. A szósz a levált krumpli-törmeléktől gyönyörűen besűrűsödik, jöhet egy jó adag tejföl, és kész a varázslat.

 

Igen, mi tejföllel esszük, ráadásul duplán, mert ugye Mams eleve belekever egy adagot, emellé aztán még tálaláskor is szedünk a tányérunkba egy kanállal. És ez pont annyira meglepő egyeseknek, mint amennyire engem sokkol, hogy hogyhogy valaki nem így (t)eszi. Állandó megosztó tényező. Mint az, hogy cikkelyre, vagy kockára vágjuk a krumplit (nem kérdés, hogy cikkelyre), vagy hogy villával szétnyomkodjuk é avagy sem (nincs kiforrott álláspontom, hol így, hol úgy). Egyébként Mams most újított, a vegát ezúttal vargányával (ugye?) készítette, fuh, így is igen jó volt.

 

No, harmadszor már nálam készült, egy chilei barátunknak, mint tipikusan magyar, de szinte csak háztartásokban előforduló, egyszerű magyar étel. Mert ami a helyiek számára hétköznapi, az másoknak pont emiatt lehet különleges (mármint magamból kiindulva). És ütött is a paprikás krumpli, megint nagyot, egyenesen odabés lett, ha K reakcióját szeretném valamennyire papírra vethető formátumra finomítani.

 

Csak van egy kis gond. Akkor elfelejtettem vega-porciót készíteni. És az átkozott perc óta, amikor a kolbászos-szaftosból szedtem magamnak is (!!!), a vega már nem akar annyira ízleni. El se hiszem, hogy ezt még le is írom, de basszus, valahogy kolbászszaft nélkül a PK nem az igazi… Most ilyenkor mi van?

 

Paprikás krumpli

4 főre

1,5 kg krumpli, meghámozva, cikkelyekre vágva

25 dkg csípős, füstölt kolbász

2 közepes fej vöröshagyma, finomra vágva

1-2 kisebb paradicsom, negyedelve

2 db paprika (ebből lehet 1 zöld erős), felkarikázva

2 púpos tk fűszerpaprika

só

olaj

Tálaláshoz

tejföl, házi savanyúság (koviubi, dinnye, almapaprika, stb.), friss/szárított csípős paprika

Elkészítés

• A hagymát egy nagyobb lábosban, olajon megdinsztelem.
  
• A kolbászt pár másodpercig hideg, folyó víz alá tartom, így könnyebben tudom lehúzni a bőrét,  aztán felkarikázom, és a hagymához adom. Pár percig pirítom.
  
• Leveszem a tűzről a lábost , megszórom pirospaprikával a kolbászos hagymát, alaposan elkeverem.
  
• Rögtön hozzákeverem a krumplit, felöntöm annyi vízzel, hogy pont ellepje a zöldséget. Sózom, borsozom.
  
• Beleszórom a paprikát és a paradicsomot.
  
• Közepes lángon addig főzöm, míg a krumpli jól meg nem puhul. (ennyi mennyiségnél kb 45-60 perc, krumplicikkelyek méretétől függően).

Jó sok házitejföllel és jófajta házisavanyúsággal a legeslegjobb.

 

jelentés dublinból (nagy d-vel)

Először is leszögezném - K-val repülőre ülni péntek 13-án: ultrapunk.

Kettő: K szerint 12-én csütörtökön ugyanannyira. (Diktál.)

Három: az ír konyha csak azért nem múlta alul önmagát, mert nem volt semmiféle, de zéró, elvárás. Jogosan.

Négy: Jucus! Puuuusziiiiiiiiii :))))))

Öt: Viktorkának iiiiissss (coolest party-conform baby known)

Mondjuk nem is ettünk semmi írt... De ahol a fekete pudding a véres hurkát jelenti, ott nincs is kedve rendelni az embernek semmit. Nadekomolyan. Szal ettünk franciát, olaszt és indiait, meg ittunk botanical watert. Vázavíz. Most jön a cigiszünet. (Encsa! Ne menj el, mert mindjárt jövünk vissza!! Coming right back.)

Milyen az a vázavíz? Pont olyan. De. Gyógyítjja a másnaposságot. Ami Írországban nem elhanyagolható tényező, ugyebár.

És mi még nem elhanyagolható? Hát a French Connection. The very last Sauvignon Blanc. Nem tudjuk, hogy hányadik, valahol öt és nyolc között megágyaztunk neki, Inidia Arie-vel. (Mármint előbbi mennyiség üveg, mint egység.) Ja, és Aranka, szeretlekkel. Mint hangulat. Tessék rákeresni Youtube-on. Mindkettőre. India Arie és Aranka, szeretlek.

És ennek mi köze a gasztro-hoz? Semmi. Írország inkább bisztro.

Miért nem gasztro? Itt olyan nincs. Dublin nem az étkezésről szól. A nemzeti konyha, avagy olyan, mint ír konyha, nem nagyon van. Krumpli, sápadt kolbásszal. Ja, és zsír. Disznó. Hal. És nagyon sok (kiba sok) birka. (Ki tudja, mi a különbség juh és birka között??). Ja, és halszagú marhahús (!!!). Meg Guiness. De hát az folyékony. Mutatós krómozott kamionokkal. Igazából ihatatlan. Bármikor inkább French Connection. Erre koccintunk.

Egyéb benyomások:

• itt mindenki lengyel
• az ír ugyanannyira hipochonder, mint a francia, vagy a mexikói: mindenhol patikák vannak
• egy utca, egy ház-design: nulla egyéniség
• ultrakeskeny kocsibejárók: edzenek a normál méret felét kitevő szélességű országútra
• konyha-nappali-étkező szentháromság: csakazértis harmadoljuk
• Zene=U2=nemzeti kincs=nonstop ömlik a rádióból
• Az ír nők hőháztartásbéli problémái életem első komoly kultúrsokkját eredményezték: kurvoid hajlam mindenütt, kabát, vagy bármi téli ruhanemű nélkül, alkalmatlan testberendezéseken. Tényleg.
• A világ legrandább, legelőnytelenebb iskola-egyenruhája: a lányok számára, legalábbis. Ezek ismeretében nem is csoda az éjjeli kurvoid maskara. Kompenzáció. The Irish way.

Visszakanyarodva a nyitányhoz, végszó csak egy lehet: punks are not dead. Muhaha.

Ps: ja, paprikás krumpli deluxe coming up.

Mákos guba deluxe

Biztos van jobb dolog, mint másnapos, hideg mákos gubát lapátolni a hűtőből, de kevés. Szerintem.

És mitől deluxe? Mert ha már készítem (viszonylag ritkán), akkor megadom a módját. Alapvető dolog, hogy ne sajnáljuk a mákot belőle. Másik kulcsfontosságú elem a méz, igazi vanília és a narancseszencia alkotta trió: nálam nagyon bevált (utóbbi pláne hasznos, ha nincs kéznél citrom(héj). Ennél már csak úgy lehetne tovább fokozni az élményt, ha magam sütném hozzá a kiflit is. Na de az már haute cuisine, amit tisztelettel meghagyok a nagyoknak, az extragourmet-knak és az időmillimosoknak.

 

A mákos guba egyébként egyértelműen kvalifikál a „for dummies” sorozatba, hiszen nemcsak csodás, de szemérmetlenül egyszerű, gyorsan elkészíthető, különleges felszerelést nem igénylő ételről van szó.

Olyannyira egyszerű, hogy a beszerzéstől tálalásig tartó procedúrában a legnagyobb nehézséget egyértelműen a kifli beszerzése jelenti. Nem vicc: a hagyományos kiflik világa leáldozóban lehet, mert az utóbbi években egyre kínkeservesebb feladat összeszednem azt a 12-20 darab kiflit. (Ha B és Paps is jön, akkor egyértelműen 20 kifli kell. Jó az étvágyuk, és hát kell a másnapi, hideg adag.). Mostanra egyenesen parafaktor, rutinnal járom körbe a környék boltjait, innen kettő, onnan négy, amonnan még négy, a végén már a bagett is jó. Persze zsemléből dugig van minden rekesz. Namármost vagy az van, hogy az emberek sokkal jobban szeretik a kiflit, mint a zsemlét, ezért hamarabb elfogy, vagy az, hogy a hagyományos kifli helyett manapság már mindenki sajtos/sós kiflit eszik, ebből ugyanis szintén nagy a kínálat. Utóbbi, bár kétségkívül finom, sajnos egyáltalán nem guba-kompatibilis.  Vagy mindenki mákos gubát gyárt, pont akkor, amikor én? A lényeg: a beszerzést ne hagyjuk az utolsó pillanatra, és akkor borítékolhatjuk a sikert.

 

Vendégség (muhaha) esetén azért is tuti befutó, mert a mákos guba olyan, mint mondjuk a palacsinta: egyszerűen mindenki szereti. 

Vicces módon a mákos gubával kapcsolatos egyetlen megosztó tényező nem is a szeretem/nem szeretem kérdéskör, hanem a mazsola. Komoly nézeteltérések bölcsője, ezért érdemes előrelátónak lenni. Leszögezném, szerintem a mazsola kulcsfontosságú elem, el nem hagynám belőle, de - bár az aszalt szőlőszemekkel szemben tanúsított undor számomra az érthetetlen kategóriába esik - tiszteletben tartva a tőlem különbözőt - udvariasan fejet hajtok, és a mazsolát inkább csak az asztalnál, külön kínálom.

 

Ja, a másik megosztó tényező: hidegen vagy melegen. Hát, aki ki bírja várni, míg kihűl, az egye hidegen. Jómagam mindkettő mód elkötelezett híve vagyok, de nem férhet hozzá kétség, hogy a legjobban másnap reggelire, vagy napközben, a hűtőből egy-két falatot kilopkodva esik. Mint most is.

Mákos guba deluxe

 

Hozzávalók

6-8 személyre

 

12 db (száraz) kifli, kb. 1-2 centis karikákra szeletelve

kb. 1 liter tej

kb 1-2 dl víz (hogy melegítéskor ne égjen oda a tej)

400g darált mák

kb 200-300g porcukor, ízléstől fűggően

Méz (ízléstől függően)

1 kis csomag mazsola, megmosva, beáztatva (elég 10 perc is, csak hogy megpuhuljon)

1-2 kupaknyi (kb 1-2 tk) narancseszencia

1 rúd vanília

1 citrom reszelt héja (ízlés és narancseszencia kérdése)

Fél kocka (kb. 50g) vaj

 

 

Elkészítés

 

• A tejet és a vizet lábosba öntöm, hozzáadom a vaníliarúd kikapart belsejét, de beleteszem a rudat is, had legyen még intenzívebb az íz. Ha kezd gőzölögni a tej, hozzáadom a porcukrot (kb. 50-100 grammot, csak hogy valamennyire édes legyen), jól elkeverem, hozzáadom a narancseszenciát, és ha van, a reszelt citromhéjat, újra felforrósítom, majd az egészet a tűzről lehúzom, picit hűlni hagyom. Felhasználás előtt a vaníliarudat kihalászom.
• A mákot ízlés szerinti mennyiségű cukorral összekeverem. (Nálam szemre megy, kb. 1/3-2/3 az arány a mák javára).
• A kifli-karikákat egy magasabb falú tűzálló edénybe (tepsi, jénai) rendezem, és merőkanál segítségével fokozatosan locsolom a vaníliás tejjel. Ha elsőre nem fér bele az összes kifli a tálba (elég valószínű), több részletben öntözöm a tejjel, és a meglazult, puha réteget lelapogatva jöhet a következő adag kifli. A lényeg, hogy ne áztassuk szanaszét, de minden egyes karikára jusson a tejből. (Így nem lesz se túl száraz, se túl leves.)
• A tejjel felváltva a cukros mákkal is folyamatosan szórom a rétegeket, majd a végén az egészet jó alaposan összekeverem.
• A mazsolát is bele lehet ilyenkor keverni, de ha van olyan a társaságban, aki nem szereti (és általában van), akkor inkább tálaláskor, külön kínálom.
• A guba tetejét meglocsolom kevés mézzel, a tetejére vajszeletkéket ültetek, és kb 180 fokos sütőben, úgy 20 percig sütöm.
• Tálaláskor a mazsola mellett forró mézet / maradék cukros mákot is kínálok mellé, hogy a hozzám hasonló hedonisták megöntözhessék/megszórhassák, ízlés/pillanatnyi hangulat szerint.

 

Jó étvágyat!