2008. február 26., kedd

Curryvel töltött paratha

Curryk mellé az egyik kedvenc kísérőm a paratha. Ez a népszerű indiai lepénykenyér lényegében egy olajosabb chapati (van ahol levelesre is hajtogatják), amit eredetileg teljes kiőrlésű lisztből gyúrnak és üresen vagy vékony töltelékkel sütve esznek. Természetesen mára népszerűbb a finomlisztes változat, Európában is inkább ez terjedt el.

A klasszik, és legismertebb töltelék a korianderrel, chlivel és köménnyel fűszerezett főtt-tört krumpli (Aloo paratha), de lehet találkozni egyéb zöldséges töltelékes változatokkal is.

Hadilábon állok mindenféle lisztes-gyúrós tevékenységgel, mert genetikailag vagyok kódolva a szétbombázott, szomorú harcimezőt idéző terep hátrahagyására. Így hát bármennyire is szeretem a parathát, a tény, hogy annál még sokkal-de-sokkal jobban utálok takarítani, mindig levette a napirendről a homemade változat lehetőségét. Helyette inkább a Little Indiából hozom, ahol mélyhűtve, 6 db-os kiszerelésben lehet kapni atombrutál, bármely keralai buszpályaudvar kisbüféjében kapható originál verzió íz- és illathű klónját. Kevés ételt vásárolok készen, de ez tízpontos.

Most azért ugortam neki mégis saját magam, mert volt egy kis curry maradékom, amit másnap (ma) ebédre szerettem volna méltó módon riszájklingolni És ez jutott eszembe.

Munkából hazatoppanva gyors kutatómunka következett, a talált videók alapján pedig úgy tűnt, hogy ez nem is olyan vészes, már ami a maszatolást illeti.

Persze, nem egészen olyan, mintha mézes-vajas pirítóst kellene kenni.

Objektíven ítéletet hozva bonyolultnak igazán nem nevezhető, ámbátor igenis bokától tarkóig maszatolós munka. Olyan, hogy beszórom a hozzávalókat a keverőgépbe, és a kész tésztát könnyed csevegés közepette kinyújtom, laza mozdulattal rádobom a tölteléket a tésztára és csinos kis batyukat formázok, minden szakadás nélkül kinyújtom, végezetül az aranybarnára sült lepénykéket bájos mosoly kíséretében a tányérra csusszantom… Na olyan nincsen, többéves rutin hiányában felejtsük el. Legalábbis én a magam részéről ilyet nem remélhetek.

Szokás szerint sikerült már az első 2 perc alatt háborús állapotokat teremteni, de közben megadatott az örömködés érzése is, mikor arra gondoltam, hogy már csak kettőt kell aludni, és jönnek takarítani. (Gondolatban kicsit meg is veregettem a vállaimat, ’hát igen, timing kérdése az egész…’)

Szóval finom lett, de legközelebb szerda este csinálom, és csakis azután, hogy végre kihívtam a szerelőt a magától gyógyulni nem akaró szagelszívó egységhez. Addig meg marad a Little India hűtőládája.


Egyszerű és töltött paratha

Hozzávalók:

Tészta:
1½ cup teljes kiőrlésű liszt
3 ek olaj
¼ ek só
½ cup víz
liszt a gyúráshoz
olaj a sütéshez

Töltelék (opcionális):
fantázia kérdése, nekem most a maradék édesburgonyás kókusz curry. Eredeti, krumpli-töltelékes recept és how-to-videó itt.

1) Keverjük össze a lisztet és a sót
2) Adjuk hozzá az olajat, és alaposan leverjük el
3) Lassan adjuk hozzá a meleg vizet, és gyúrjuk össze
4) Formázzunk labdát a tésztából, kenjük be olajjal, és letakarva legalább 15 percig pihentessük


Ha tölteni szeretnénk: ugorjunk tovább, ha natúrt, ld. alább:

5) Gyúrjuk át a tésztát, és osszuk 9 egyenlő labdacsra
6) Mindegyik labdát lapítsuk ki a tenyerünkben
7) A ½ cup maradék lisztet tegyük kis tálba vagy tányérra
8) A kilapított labdacsot mártsuk meg a lisztben, úgy, hogy mindenhol betakarja
9) Nyújtsuk ki kb. 20 centis átmérőjű, vékony lepényformára
10) Nyújtáskor nyugodtan lehet tovább lisztezni, hogy ne ragadjon le
11) Közepes lángon hevítsük fel a serpenyőt, dobjuk rá a tésztát a felhevült lapra
12) Ha kezd púposodni, fordítsuk meg
13) Kb. 10-15 mp után kenjük meg a felső oldalát kevés olajjal, és fordítsuk vissza
14) Egy spatulával nyomjuk az edény aljához, hogy egyenletesebben piruljon
15) Kenjük meg a másik oldalát is olajjal, és ezt is pirítsuk még egy kicsit

Ha átsült, jöhet a következő, ésígytovább...


Ha töltenénk

5) Gyúrjuk át a tésztát, és osszuk 8 egyenlő labdacsra
6) Nyújtsuk ki az első labdacsot, kb. 8-10 centis átmérőjűre
7) A kihűlt, sűrű töltelékből (jelen esetben a maradék kókuszos curry) egy púpos evőkanálnyit helyezünk a lepény közepére. A tészta oldalait hajtsuk fel, és formázzunk batyut. A széleket óvatosan, de határozottan csípjük össze a batyu tetején, hogy ne tudjanak szétnyílni
8) Kicsit lapítsuk le a batyut, és szúrjuk meg alaposan liszttel mindkét oldalát
9) Óvatosan nyújtsuk ki a tésztát, kb 15-20 centiméteres átmérőjű lepényre (töltelék állaga nagymértékben meghatározza, hogy meddig mehetünk el. Cél: 2-5 mm vékony, lapos lepény, amiből nem csurog a szélrózsa minden irányába a töltelék)
10) Felhevített serpenyőben süssük kb. fél-1 percig az egyik oldalát (amíg el nem kezd felpúposodni)
11) Fordítsuk a másik oldalára. Míg sül, kenjük meg kevés olajjal a felső oldalt
12) Kb. 30 mp múlva fordítsuk meg, és ezt a felét is olajozzuk meg
13) Megint fordítsuk meg, és ezt addig ismételjük (vastagabb tészta vagy töltelék esetén tovább tart), míg a lepény láthatóan (aranybarna foltosra) átsül

A kész parathát takarjuk le, így tovább marad puha és meleg.
Megjegyzés: még másnap is, melegítve is nagyon finom volt, az olajnak köszönhetően nem szárad olyan könnyen ki, mint a chapati.

Megjegyzés nr2: a szósz, amivel megpetyegtettem a lepényeket: (vakációs szuvenír) mangós chili szósz. Nyam.

Édesburgonyás coco curry

A kókuszos curry nem új vendég a konyhámban, mind indiai, mind kókuszos kategória besorolás alapján ott a helye a nagy kedvencek között, és sokfajta változatban (pölö így vagy így) készült már. Ami miatt most megint idekerülhet, az az új alapanyagnak, a meglepő túlélő képességekkel (2 hónap!) rendelkező édesburgonyának köszönhető. Komolyan: kiadom neki hosszú távú bérletbe a túlélő versenyszám dobogójának második fokát (az elsők természetesen a birsek, amikből – el sem hiszem – még mindig akad pár kitartó katona a walk-out hűtőmben.)

Eredeti recept csak a karib krumplira szólt, de nekem ez a kombó önmagában egy picit gejlnek tűnt, így került egyéb, a hűtőben talált és első blikkre megmentésre váró cukkíni, padlizsán és répa is a saját változatba.

Édesburgonyás kókuszos curry

Kb. fél kg meghámozott, apróra kockázott édesburgonya
Közepes méretű cukkini fele, apróra kockázva
Közepes méretű padlizsán fele, apróra kockázva
2 szál sárgarépa, vékonyra karikázva
1 1/ek olaj (nekem mogyoró)
1 ek római kömény
2/3 tk. őrölt koriander
2 közepes hagyma, finomra aprítva
2 gerezd finomra vágott fokhagyma
1/3 tk. chili por
2/3 tk. garam marsala
1 tk. kurkuma
1/3 tk. őrölr szegfűszeg
400 ml kókusztej
2/3 tk.fahéj (vagy kb 5 centis rúd)



Elkészítés:

1 evőkanál forró olajon (vagy érzésre) kb. 2 percig pirítsuk meg a köményt és a koriandert (erős közepes lángon). Adjuk hozzá a zöldségeket, keverjük jól el, majd fedő alatt hagyjuk puhulni kb 15 percet (néha bolygassuk meg a serpenyőt, hogy véletlenül se égjen le).

Közben a másik serpenyőben dinszteljük meg a hagymát és a fokhagymát a maradék olajon (ami nekem soha nem fél evőkanál), majd adjuk hozzá a fahéjat, chilit, garam masalat, kurkmát, szegfűszeget és további két percig pirítsuk.

Öntsük nyakon a fűszeres hagymát a kókusztejjel, rottyantsuk össze, majd öntsük hozzá a zödségekhez, keverjük el, sózzuk ízlés szerint, és főzzük az egészet puhára (kb. még 10-15 perc).

Rizzsel és/vagy tofuval is biztos jó lett volna, de én parathával ettem, aminek a hogyantsmikéntjét a következő posztban engedem az éterbe.

2008. február 23., szombat

VKF XIII - Olasz gríztortácska



Van egy (igazából több, de most erre összpontosítanék) elég rossz tulajdonságom: hadilábon állok az idővel, és ez alól nem képez kivételt annak hírhedt vállfaja, a határidő sem. Anyatejjel szívtam magamba, már ha „magnana magnana” beállítottságú fel-és oldalramenőim bármilyen mentséget nyújthatnának. De akárhogy is, a krónikus késés alól most már a VKF sem jelent kivételt. De tanár úr kérem, én készültem! Mi mást tehetnék, pályaművemmel bűnbánóan, behúzott nyakkal, szemeimet lesütve, lábujjhegyen slisszolok a sor végére.

Elöljáróban:
Ennél kényelmesebb témába VKF vonalon még nem botlottam. Pont a minap világított rá valaki, és tulajdonképpen igaza van: a gourmandula maga egy nagy köret-gyűjtemény. A lusta énem (akivel különösen jó kapcsolatot ápolok) rögtön bevillantott egy 32 fogas kaján vigyort: a nevezésem előző posztokra vezető linkelésekből fog állni, aztán mindenki nézelődhet kedvére, válogathat a hagymás karamellizált kuszkusz, az ázsiai zöldköret vagy éppen a töltött articsóka között. Pikkpakk összedobható, időben leadható, leleményes (fél)megoldás.

Hát igen, a régi jó beidegződések első pillanatban elhomályosították elmém, de hamar észbe kaptam, éppenséggel a hobbimról van szó, nem kötelező home assignementről, és ezúttal teljesen értelmetlen a rutinos problémakezelő, túlélő technikáim után nyúlnom. Fellélegezhetek.

Az elmúlt két hétben a messzi kontinensen lelki szemeim előtt konstans lebegő oldszkúl kedvenceim voltak terítéken, és bár szabad akaratomból, boldogan habzsoltam a klasszik hazait, kezdett már bennem a felfedezőkedv ficánkolni. Ideje volt nekiugrani valami különlegesebbnek. Ráadásul tegnap este nálam volt életmegfejtő nagygyűlés, amire úgyis kellett valamivel készülni. Lelkesedés is volt, kísérleti nyulak is, hát a lovak közé csaptam.

Polentával indult a vízióm, de a kukoricadara doboza felett átvették a hatalmat a molyok, maradt tehát a búzadara, és kereszteltem polenta helyett gríztortácskának a teljesen saját fejlesztésű, legkedvesebb újszülöttemet. (Most esik le: az ég megint megmentett a kukoricától.)

Minden szemre történt, mennyiségekkel nem szolgálhatok.




Olasz gríztortácska

„Tésztához”
Búzadara
Tej
Vaj
Fokhagyma

Parmezán

„Töltelékhez”
Rikotta
Leveles spenót
Fokhagyma
Vaj
Fehérbor
Szárított paradicsom
Felete olívabogyó
Mozzarella
Pesto
Parmezán

Bors

Vajon megpirítom a fokhagymát (préseltem), ráöntöm a tejet, hozzákeverem a darát. Sózom, jól besűrűsítem, végén parmezánt reszelek bele. A tészta ezennel kész.

Kivajazott formákba öntöm a masszát (kb. a feléig érjen), rákenek egy réteg (kb. fél centis) ricottát. A következő réteg az előzőleg vajon, fokhagymásan, fehérborosan megpárolt spenótlevél, majd jöhet az apróra vágott szárított paradicsom, és a szeletelt olívabogyó. (Ok, a fehérbor megint berögződésből került a poharamból a serpenyőbe; ez már egy olyan automatizmus a részemről, amitől csak abban az esetben tudnék megszabadulni, ha egyszer valamin rontana… Lényeg: nyilván bor nélkül is műkszik.)

Az egészet pestoval finoman megkent mozzarella szeletekkel takarom be, és még egy kis parmezánt reszelek a tetejére.

30 perc gőzfürdőben, 190 fokon, majd 5 perc grill, ha a sajt nem pirult volna meg rendesen (vagy agyonpirítva szeretjük, mint én).

Megjegyzés: eredetileg a sort vékony réteg daramasszával készültem zárni. Úgy képzeltem, majd kiborítom a tálkából, és úgy tálalom, mint egy minitortát (innen a név, ja). A fedőréteg végül azért hiúsult meg, mert nem készült elég massza (my bad), a kiborítás meg azért mert 1) ha már így alakult, minek borogassam 2) nagyon éhesek voltunk és türelmetlenek. Szóval formából ettük, de ez nem befolyásolta az élményt semmilyen mértékben.

Majd elfelejtem: ez egy köret. Körethez meg ajánlani kell a kísérendő alanyt.

a) Ha nem kavarogna a gyomrom a hal szagától is, én valami natúr grillezett tengeri halat adnék hozzá (nem vagyok képben a fajtával, de felhívnám anyukámat, aki megmondaná).
b) Ha ennék húst, akkor klasszik grill csirkemellet választanék.
c) Magamnak/vegáknak/húst egy főétkezésig nélkülözni tudóknak: őszintén? …ez kérem - nemcsak böjt idején - úgy jó, ahogy van.



Muszáj az indításkor felvett szálat szépen, takarosan elvarrnom. Szóval slusszpoénként elmondanám, hogy totál kikészít, ha más késik (mégrosszabb: ha valaki nálam többet is késik), vagy valaki/valami nem készül el időben. Übergáz. …és ettől lesz személyem rücskösen kerek és összetett.

2008. február 14., csütörtök

Indulamandula p4 – Belize



Belize-ről bevezetésképpen:

* Ahogy elképzeltem: angol ajkú garifunák, fehér, homokos part, kókuszpálmák, chill, rum, karib konyha, raszták és raggie.

* Ami fogadott: angol ajkú garifunák, fehér, homokos part, kókuszpálmák, gigachill, rum, karib konyha, raszták és picit kevesebb raggie a vártnál, ellenben a helyi karaoke verseny ezt valamelyest ellenpontozta.

Garifunák = az Afrikából térségbe telepített rabszolgák leszármazottai.


Plancencia, Belize

Placenciában, ebben a belizi mércével is igen laid back tengerparti falucskában nem parti szállást találni kifejezetten kihívás. Ez meglehetősen szimpatikussá tette már az első pillanatban. Ráadásul, a konyhát ez esetben már a második nap felfedeztük a házban. Minden adott volt egy igazán ellazulós pár naphoz.

Még évekkel ezelőtt láttam egy műsort, ahol egy terebélyes, kedves arcú karib mama készített sült rizst babbal és főzőbanánnal. Ez a kombó azóta mocorgott bennem, és amikor a helyi erőknél leteszteltem a kókuszos stir fry rizst, gondolatban már össze is állt bennem a másnapi menü.

A rákövetkező délelőtt komoly beszerzéssel telt. Határozott elképzeléseink voltak, de nemcsak a vacsorával, hanem a kísérő itallal kapcsolatban is.
Határozott elképzeléseink tárgyai konkrétan:
* Vacsora fronton: mindenféle kapható zöldségek, kókusz, rizs, helyi fűszerkeverék, csili, bab és plantain

* Folyadék fronton: friss kókusz, rum, ananászlé, lime, jég és szívószál (ez fontos)

A kókuszdió problematika és annak legyőzése

Körbejártuk a falu 2 zöldségesből és egy értékelhető választékú boltjából álló kiskereskedelmi egységeit, és beszereztük a hozzávalókat.

Kivéve a kókuszt. Azt nem lehet venni. Mert annyi van, hogy nincs értelme árulni. Jó, értjük mi, akkor szedünk, tényleg sok van, minden fa roskadozik tőle. Ja, azt sem lehet, figyelmeztettek a bírságot is emlegető táblák, hiszen ami nem a mi tulajdonunk, azt önkényesen nem vehetjük el. Egyszer Thaiföldön már jártam hasonló cipőben, akkor is fél nap volt a vadászat, most is sikerült.
Megoldás: találj egy, a tornácán lustálkodó garifunát, akinek a kertjében kókuszpálma áll. Csattogj oda, kérj kitartóan, amire a lusta férj nem is, de a konyhából előbukkanó kötényes asszonka belelkesül, történés ez egy ilyen pici helyen. Mosolygó Mammasita mögött jönnek az izgatottan összesúgó, csillogó szemű gyerekek, hirtelen tömeg lesz az árnyas, békés verandán, mire az erős ráhatásnak kitett Mr. Garifuna belátja, békés sziesztáját csak úgy szerezheti vissza, ha végre megszánja a két idiótát, akik érthetetlen módon szeretik a kókuszdiót. Ő maga sosem szedi le, nem szereti. De ha mi annyira boldogak vagyunk tőle, hát ám legyen. Nagy komótosan, a szomszéd létrájával levadászott nekünk két zöld labdát.

Pap’ nem fogadott el pénzt jótéteményéért, valódi jófejségből tette, illetve azt hiszem, hogy a visszakapott délutáni ejtőzésben látta a fizetségét. A láthatóan ritkán használt családi macsettával még megskalpolta nekünk a golyókat, majd visszaheveredett a függőágyába, mi pedig vigyorogva egyensúlyoztuk hazáig a kókuszlével csordultig teli, újdonsült szemünk fényeit.
Nyilvánvaló, hogy ennyi megpróbáltatás és izgalom után a házi pina coladaval kár lett volna estig várni.


Pina colada a la Placencia
2-3 személy hatékony, egész délutáni bepillesztéséhez

* 1 db friss kókusz leve (itthoni, fúróval rendelkező kísérletezők 2 fás golyóbissal is nekifuthatnak)
* fél üveg kókuszos rum (úgy szemre)
* 5-6 dl 100%-os ananászlé (ha igazán pimp lettem volna, akkor 1 db közepes, friss példányt pürésítek, mint Ko Turatao-n, de most sokkal szomjasabbak voltunk annál)
* 2 lime leve
* sok-sok jégkocka
* szívószál

Leskalpolt kókuszdió lehűtött levét egy kancsóban összeöntöm a fenti szereplőkkel, lelki és idegállapottól függően igazítok, kókuszgolyóba visszatöltöm, rádobok pár kocka jeget. Egész délután a verandán felállított hintaágyban ringatózva, békésen, tengert bámulva, a házinénitől kunyerált heavypink szívószállal szürcsölgetek, a világ pedig újra egyensúlyba kerül.

Van akinek a tájcsi, nekem - akkor és ott - ez vált be.




Vacsora

A nagy bepilledés azért veszélyes, mert hajlamos az ember azt mérlegelni, van e olyan éhes, hogy érdemes lenne kikászálódni a függőágyból és nekiállni a nagy energiákkal megtervezett vacsora elkészítésének.
Győzött a józan ész, nekiálltam.


Kókuszos-zöldséges stir fry rizs feketebabbal és főtt plantainnel




Elöljáróban annyit, hogy: a főzőbanán nem egyenlő azzal az éretlen, zöld banánnal, amivel fürtökben lógva találkozunk az itthoni boltok polcain. Mindenhol terem (és termesztik), ahol a banánnak babér terem, de ízében határozottan elkülöníthető fajta. A plantain-nek kisebb a cukor- és nagyobb a rost-tartalma (az érett változatnak is), és leginkább még zöld, éretlen formájában kerül a latin-amerikai, dél-ázsiai és afrikai családok fazekába. Persze meg lehet várni, hogy megérjen - ilyenkor ez is besárgul -, de nem ez a jellemző felhasználási módja.


Felhasználása pölö:

* Nagyon népszerű snack alapanyag: vékony szeletekre vágják, olajban kisütik, és megsózva, burgonyaszirom helyett eszik. Nem vagyok egy nagy chips rajongó, viszont ezért az első indiai találkozásunk óta odavagyok. Most arra is rájöttem, hogy az élmény egy jó salsával új távlatokat nyit az ízlelőbimbóinknak.

* Olajon pirítva vagy grillezve

* Koleszterin-barátabb tálalási formája a gőzölt, vagy vízben, héjában főt változat. Zöldségként tekintenek rá és köretként fogyasztják, ami nem meglepő, mert megfőzve mind íze, mind állaga meglehetősen emlékeztet egy jó főttkrumplira.

És akkor nézzük, miből lett a vacsoránk.


Ja, most jut eszembe, hogy bár kókuszos rizsnek indult, a kókusz mind belement a második kancsó rumba, azaz a kókuszos jelző a rizsre mégsem áll. De a jó szándék megvolt.

Rizst feltettem főni, zöldségeket (hagyma, fokhagyma, cukkíni, sárgatök, brokkoli, paprika, chili) kókuszolajon megpirítottam, karib fűszerkeverékkel ízesítettem (télleg: az a fűszeres tégely hova lett??) spontán kis pina coladaval aláöntöttem és félkészre pároltam.

Serpenyőben kókuszolajat hevítettem, és hirtelen összeforgattam egy adag zöldséget egy adag időközben elkészült rizzsel. Végén feketebabot, és kesudiót kevertem bele, és megcsepegtettem egy kis lime-lével.

Eközben a banánt egy negyedik lábosban úgy 30-40 percig főztem, natúr, héjában.

Tálaláskor tányérra kanalaztam a rizsből, mellé pedig a héjastul szelt, sóval enyhén hintett banánból tettem pár karikát (pont úgy nézett ki, mint egy csirkecomb, de a bőrét azért ne együk meg). Az egészet ész nélkül meglocsoltam csiliszósszal, mert nekem az jó, ha könnyezem és füstöl a fülem.

Az igazat megvallva, a tűzhely és az edények korlátolt képességei miatt (nyilván nekem és a koktélomnak semmi köze nem volt a dologhoz) kevésbé lett stir fry, inkább pépes elbénázott, de azért jóízűen belapátoltuk. (Következő adagba a rizst nem kevertük bele, hanem mellé szedtük, az talán még finomabb lett.)

Ez volt a placenciai búcsúesténk, szorított a gyorsan repülő idő és az útitervből megmaradt romhalmaz, és mivel előző éjjel leégett a mellettünk álló komplett nyaraló, a belizi katasztrofikus élményt is kipipálva, másnap hajnalban könnyed szívvel vettük a sátorfánkat.

A főzési kalandok itt véget értek, innentől kezdve készétel-fogyasztóként tobzódtam vagy éppen szűköltem (nehéz az élet vegetariana latin Amerikában).


Egyéb

Non-gasztro, de említésre méltó események a hazatérésem előtt, csak annak, aki még mindig bírja:

* Teljesen paramentes, ámbátor gyönyörű esőerdő-túra, igazi kétnapos jaguár-, és egészen friss tapír, tapírbébi-, és armadillo-lábnyomokkal, jaguár által befalt armadillo hátramaradt pikkelyével, aligátorral, teknőssel, sok számomra kevésbé érdekes madárral (amitől viszont a privát vezetőnk totál extázisba esett), harci hangyákkal, és gyönyörű virágokkal.

És: egy inimini csillebércet idéző, szocreál (eső)erdei szálláson töltött éjszaka, oldszkúl kempinges, konzervből evős vacsival, komposztvécével, jaguár-párzásnak hitt, de igazából – rendkívül kiábrándító módon – csupán majomcivakodásnak bizonyult kora esti bőgőkoncerttel, és másnap reggel pontosan 10 cm2 csípésmentes bőrfelülettel.

* Mexikóba visszatérve újabb mesés helyen, Tulumban táboroztunk le. Itt viszonylag nyugink volt, igazából izgalmak nélkül, már-már unalmasan, a környék kötelező látnivalóinak letudásával (nehezen viselem a turistahordákat) teltek a hazaindulás előtti utolsó napok. Volt egy kis vihar, egy gigant rovar, és legringázott egy árus, de asszem ez belefér.

* A meridai búcsúesténken, kukorica ide vagy oda, életem top10-es listájába (bizony!) slisszant be a főfogás. A nevét elfelejtettem, de az íze a RAM-omon tárolva, szóval - amint normalizálódik a szervezetem kukoricaliszt-szintje – hamarosan próbát is teszek az elkészítésére.


Itthon vagyok

Indulamandula beszámolóim ezennel befejeződnek. Életem eddigi legkalandosabb nyaralása véget ért, most egy darabig jó lesz nekem itt, a konyhámban.
Ingyenes, majdnem kockázat-mentes járatok a világ minden tájára hamarosan indulnak, last minute becsatlakozással is.

2008. február 12., kedd

Indulamandula p3 - Guatemala

Ezt a ’holnap jövök’-öt erősen mellélőttem, de az vesse rám az első követ, aki ilyen tájakon szívesen ül be klaviatúrát püfölni. Én legalábbis - leszámítva az este 6 és 11 között szolgáltatott hangulatfényt - a hátam közepére sem kívántam az elektronika bármilyen formáját. (Továbbá, itthonról írva az ékezetek is szépen vissztáncolnak a beszámolókba.)

Na de vegyük fel a fonalat.
...a guatemalai konyhánál tartottam.

A mexikóihoz képest nem volt jelentős eltérés, így a kukoricaliszttel szemben állandósult fintorom elől az országba települt expatok olasz éttermeibe, a még remekebb sarki kisboltba, illetve a szállásunkon csak a 3. napon felfedezett, igencsak oldszkúl konyhába menekültem.

Eredmény: világbajnok bruschetta egy vérbeli olasz minden pucctól mentes konyhájából, killer müzliszelet, ami mögött a Cerbona apró pontként lesz láthatatlan, és helyi beszerzésű alapanyagokból kerekített, fúziós brutál penne, guatemala style, 2 verzióban is, chilei borocskával leöblítve. Nem helyi, nem specialitás, mégis annyira de annyira nagyon kellett!


A főzésről annyit, hogy a víz nélküli (!) főzőhelyiségben, a supermercado-ban zsákmányolt mindenféle alig (bébi cukkíni, mini zöld parkó, mini sárgatök, stb.) és egyáltalán nem ismert zöldségekből, basic felszereléssel készítettünk helyi termesztésű, szuperintenzív kakukkfűvel ízesített ragut, amit aztán dominikai pennével kevertünk össze, és helyi parmezánnal szórtunk meg.

Fúziós konyha, tetőterasz, chilei bor, csillagos ég, patent.

Másnap ugyanez, tejszínes-gombás verzióban, több parmezánnal, chilivel, bazsalikommal és sokkal kevesebb borral.
Amit a guatemalai polgárokról tudni nem különösebben érdemes, nekem mégis mosolyt csalt az orcámra, és ezért távirati jellegben ezúton osztanám meg azzal, akit érdekel:

* Itt kérem igen komoly járműpimpelés folyik (bocs az offért) - személyautókon túl pingálják a buszokat, tuktukokat is, meg mindent, ami mozog. Különös hangsúlyt fektetnek a sárhányók egyedi díszítésére (?!) :


* Cipőfetisiszta nép: Mexikóban a gyógyszertár a menő, itt a cipőbolt és az utcai cipőpucoló.

* Színes sírok: temető ennél derűsebb látványt nem nyújthat

* Talány: kukoricánál több csak kávéból van, és mégsem képesek iható kávét készíteni. Tényleg. Ihatatlan. Bláh.

* Talány nr.2: hová lett a Hold?! Guatemalában egyszer sem láttam, bár Leo állította, hogy felfedezésemet megelőző este telihold volt. Én mindenesetre legközelebb Mexikóban találkoztam vele, és mindenki elhiheti, hogy több mint egy hét után hihetetlen megnyugtató érzés, hogy megkerült.

A hosszúra nyúlt kényszerszünet után nem hullattunk kövér könnyeket a 2000 méter magas hegyekkel borított kukoricaland után. A karib tenger belizi, bikiniben izzasztós, kókuszpálmákkal borított, békés partjait vettük célba, ahol a a yamann életérzés, a rum és újabb főzős kalandok segítségével hamar sikerült felvenni a helyi lazulós ritmust.

LinkWithin

Blog Widget by LinkWithin