Sernik: hagyományos lengyel túrótorta

Állok a sorban. Minden délben, a gourmand büfében. A várakozás alatti üresjárat remek alkalom lenne értékes gondolatok megfogalmazására, de az éhség gonosz törpeként hergeli agyhullámaimat, így maradok a megfigyelésnél. Azt amúgy is nagyon szeretem. 

Bemelegítésképpen, míg a salátás pultnál sorra nem kerülök, általában a cipőfelhozatalt veszem szemügyre. Kényelmes és kellemes időtöltés, mert 1) nem fenyeget a félreérthető szemkontaktus veszélye, 2) cipőmániával sújtott énem imádja mások lábbelijét értékelni.

 

Aztán összerakják nekem a salátát, további szűk negyed órám van szabadon, csak úgy elütni, míg a szendvicses/süteményes blokkon lassan átcsorogva végül a pénztárhoz érek. Rutinosan körbepillantok, kik állnak a sorban, végigmérem az aznapi szettjüket, mostmár cipőtől felfelé mindent, egészen a frizuráig. Nem feltűnően (asszem legalábbis), és definetely nem bunkózásból, hanem mert tényleg szeretem megfigyelni az embereket. Ez pedig a külsőnél kezdődik. Ha ezzel megvagyok, érdekes ember, szituáció, különleges téma után szimatolok. 

Kagylózom. Vizslatok. Általában, kényelmi szempontból, az előttem álló(ka)t. Ha szerencsém van, nem munkáról leszakadni képtelen vállalati robotok folytatják még a sorban is a reggel 8 óta tartó, számomra teljesen érdektelen meetinget, nem számomra ismeretlen embereket hülyéznek (persze ha ismerős, akkor nyilván érdekel), hanem sikerül elkapni valami érdekesebb témát/karaktert.

Próbálom megfejteni, hogy a megfigyelt személy honnan jöhet, miről árulkodik a testbeszéde, ki várhatja otthon, mi lehet a hobbija, a kedvenc filmje, milyen fajta kutyát tudok mellé elképzelni (vicces játék!), vagy éppen - kritikus esetben - azon töprengek, hogy vajon gyereknek is ilyen idegesítő volt, illetve mitől lett valaki olyanamilyen, stb.

 

Nincsen ma szerencsém, ma egy igazi, sulibanannotutiszétcukkolt, gyengeségét arroganciával maszkírozó hülyegyereket fogok ki, aki közvetlenül előttem osztja fennhangon az észt a szerencsétlen kolléganőjének. Az a fajta ember, aki felett angyal nem száll el, mert minden üresjáratot kitölt a saját ostoba gondolataival. Pölö szidja a bármit és bárkit. Hangosan. Először még derülök rajta (mekkora az isten állatkertje), de mikor elkezdi oltogatni a tőlem 1 méterre álló, általam nagyon is kedvelt személyzetet (asszem erdélyi meg vajdasági, ártatlan, kedves lánykák), nyílik a bicska a zsebemben. (Éhesen nehezebben viselem a hülyeséget, mint jóllakottan.) Végigmérem, a bennem ilyen esetekben gerjedő kegyetlen kritikussággal. Hamar magakadok. A segge. Botrány. Annál kevés dolog lelombozóbb, mintha a férfi tomporán a farmer rosszul áll. Komolyan. Nagy fenéken szűk nadrág, idétlenül elhelyezett zsebek, köldökig felhúzva, hogy hátul segg-bevág. Ez és az ostobaság együtt nagy falat. Gondolatban, büntetésül adok is neki egy hatalmas wedgie-t. Nem bírom tovább a vizuális és akusztikus terrort, kerek három másodpercre még a férfi nemből is kiábrándulok. Ez nagy para, zaklatottan kapom el a tekintetem a másik irányba (a pult ellenkező oldalára), riadtan kutatok gyógyír után, mely a gyárilag beépített, fokozottan érzékeny esztétikum-egyensúlyomat helyrebillenthetné.

 

És villámcsapás, káprázatos diszkófények cikáznak, a füstgép kókuszillatú füstöt ont, zen szállja meg érzékszerveimet, mintha csak egy pina coladat adtak volna a nagy ijedtségre: a pultban új fiú áll (ereszkedik alá Boticelli Vénuszát leckéztető módon). Álmodom?! Mintha Olaszországban lennék. Csak ott vannak ennyire tökéletes pasik ennyire random szerteszéjjel. Sötétkét, laza farmernadrág, hibátlanul áll a szemrevaló hátsóján (KÖSZÖNÖM), a szépen vasalt, fehér alapon kék cérnacsíkos, fehér galléros ing pedig tökéletes egyensúlyt teremt lezserség és elegancia között. Francba, cipőt nem látom, de vissza a fejre, haj rendben, kis körszakáll nem az esetem, de neki még ez is jól áll, barna gombszemek, komisz, de határozottan értelmet tükröző tekintet, hirtelen tökéletes, folyékony angolra vált, tényleg van esze. Jönnek a kezek, azt is csekkolni kell, az alkaron hopp egy tetkó, másikon is (azannya). Pillanatra nem tudom hova tenni. Elég nehézfiús jegyek, az eddig kialakított villámimidzzsel frontális ütközés… De hamar kezelem, ebben az esetben tulajdonképpen nagyon is klassz a kontraszt. Kár, hogy max 24. Azért, mint ember, még mindig érdekel. Vajon honnan jöhet? Mi a szotirja? Elképzelem a nem kézenfekvőt (diákmunka), hogy mondjuk rockzenekar énekese, aki a sztárság eléréséig itt vállal nappali műszakot, hogy teljen a stúdióbérlésre. Vagy egy graffitis, aki az éj leple alatt mindenféle közterületi felületekre pingálva önkifejez, mint a Banksy, ez a büfé pedig csak álca, a külvilág felé. Álcáról jut eszembe, lehet, hogy ő a szupermen, én meg lehetnék a Jane. Vagy az már a Tarzan? Már röpül is az indákon tova, tenyérnyi, barna bőr himbilimbiben (juteszembe már Chitánk is van, az előttem álló okostojás, mekkora genya vagyok), nem bírom tovább, vizuális típus vagyok, röhögést megelőzendő az ajkaimba harapok, aztán megmozdul a sor, és még hallom a távolba vesző kiáltását, de már ki is zökkentem. A süteményes vitrinhez érek.

 

Ráfókuszálok a sütipolcra, itt ma kérem dolgom van. Sampling. Kóstolás, szigorúan szakmai szemmel. Túrótortát. Nem New York cheesecake-et, nem is az unalomig szétcsépelt, magyar cukrászati zselatinos borzalmat, hanem a pihepuha, lágy fajtából való lengyel remeket, a serniket. A nagy baráti népnél nemzeti büszkeség, húsvétkor annyira alap, mint nekünk a főtt tojás.

 

Előző éjjel életemben először próbálkoztam vele, és mielőtt sernik néven kínálom az esti vacsorán, fontos tudnom, mégis mennyire lett autentikus. (Mint minden nemzeti/ünnepi/híres étel esetében, ebből is negyvenféle recept és technika létezik, nehéz vakon megállapítani, hogy melyik a jó.)

A legjobb serniket szerencsémre pont ebben a büfében adják. Állítólag. Úgyhogy gyorsan lemérhetem, hogy ehhez képest az enyém hol van. Elvileg. Mert persze ma pont a híres natúr nincsen, elfogyott. Murphy. Mindegy, kikérem a kistesót, a málnásat, az is jó lesz. Végre finisbe érek, fizetek, spuri vissza fel az irodába, kicsit izgulok, salátát 5 perc alatt belapátolom, aztán rátérek a lényegre, kóstolok. Ízlelgetem, lassan, megfontoltan. Tényleg elég jó. Ellenben örömmel konstatálom, hogy nekem az enyém jobban ízlik. Mert könnyebb a túrókrém, mert citromosabb, mert nem annyira édes. Azaz az első, elméleti sernik-tesztet sikeresen veszem.

 

Aztán legnagyobb örömömre az esti, gyakorlati vizsgán is átmegy(ek) (ha repetát kérnek a desszertből, az csak jót jelenthet), szal a receptnek itt a helye.

 

Emlékeztető magamnak: finomnak finom lett, ez kétségtelen, de hanyagságom okán a tészta és a töltelék elvált egymástól, ami nem túl szép, konkrétan ronda. Azaz itt (is) van hova fejlődnöm. A hiba klasszikus, és egyszerűen kiküszöbölhető. Sütés közben nem nyitogatjuk az ajtót, ha kész, hagyjuk a sütőben kihűlni. Mint minden megemelkedő tésztát. Egyszer csak megtanulom a türelmetlen jellemem fékentartsát.

 

Sernik - hagyományos lengyel túrótorta

(eredeti recept itt)

Hozzávalók (kb 25 cm-es formához, kb. 12 szelethez) 

Tészta

1 3/4 cup fehérliszt + a nyújtáshoz

1/2 cup porcukor

3/4 tk sütőpor

1/4 tk só

4 ek hideg vaj (sózatlan!), darabokra vágva (kb 60g, nekem ennél picit többet vett fel a tészta)

3 nagyméretű tojás sárgája

3 ek. tejföl

Jéghideg víz, ha nem áll össze magától a tészta

 

Töltelék

4 nagyméretű tojás

1 tojásfehérje

3/4 cup porcukor

700g szitán átpasszírozott túró (esetleg ricotta)

1/2 cup tejföl

1 narancs reszelt héja (vagy eszencia)

1-2 lime leve (ízlés szerint)

1 1/2 tk vanília eszencia vagy 1 vastag rúd vanília

 

 

Elkészítés

 

Tészta:

• A lisztet, porcukrot egymás után átszitálom, hozzáadom a sót és a sütőport, majd mégegyszer átszitálom.
  
• Belemorzsolom a vajat, jó alaposan összekeverem (vajdarabkákat minél jobban elkeverem)
  
• Egy kisebb tálkában a tojássárgáját elkeverem a tejföllel, majd hozzáadom a lisztes-vajas keverékhez, és tésztává gyúrom. Ha száraz lenne, pár csepp jéghideg vizet adhatunk hozzá (nekem nem volt rá szükség).
  
• Liszttel megszórt gyúródeszkán tovább gyúrom, míg homogén, gyúrható, labdává formálható állagot nem kapok.
  
• Fóliába tekerem, és hűtőben 1 órán át pihentetem (mélyhűtőbe tettem, fél órára, az is működött).
  

 

Töltelék:

• A robotgép keverőtáljába ütöm a tojásokat, és pár perc alatt habosra verem, amíg egészen világos színe nem lesz, a volumene pedig kb. kétszeresére duzzad. 
• Fokozatosan hozzáadom a cukrot, majd 1-2 perc után a túrót, a narancs eszenciát, lime levét is (óvatosan, folyamatosan kóstolgatom, hogy mennyi a pont jó).
  
• A vanília rudat késsel felhasítom, és a hasából egy kés élével kisimítom a magokat, ezt is a masszához adom.

Egyéb teendők:

• A sütőt 180 fokra állítom.
  
• A kb 25 centis tortaformát kivajazom.
  
• A tésztát kb 2 mm vastagra gyúrom, és a formát kibélelem vele úgy, hogy az oldalakat is beborítsa. A kilógó részeket levágom.
  
• A tölteléket a tésztával kibélelt formába öntöm, és addig sütöm (légkeverés), míg a közepén is átsül (megszilárdul a massza). (Kb- 50-60 perc)
  
• Sülés közben a sütőt békén hagyom, a tortát utána érdemes hagyni a sütőben kihűlni, hogy ne essen össze a töltelék.  
  

 

Tálalás: 

Hidegen. Teszteltem, sokkal finomabb volt már hűtőben lehűtött állapotában. Én málnaszörpöt öntöttem mellé, amibe nagy élvezettel lehet tunkolni minden falatot.