Argentína

Rio de Janeiro után Dél-Amerika az elejéről, mert a múltkor  (másfél éve) nagyon a lényegre szorítkoztam.

Tehát. 

Dél-Amerika, nettó 24 nap, 2 hátizsák, 4 ország, aránytalan időelosztásban, részlegesen előre megtervezett útvonallal, 13 repülőúttal a kontinenst összevissza keresztülszelve - és a legjobbat a végére hagytam-, 95%-ban offline, emileket, szociális oldalakat és a gányabbnál gányabb bel-és külföldi híreket szigorúan nem követve.

A két hátizsák az EGY hátizsák PER FŐ, ami azért valljuk meg, 24 napra, minimum 3 féle öltözettel (Tűzföldre meleg, pampákra/tengerpartra szellős, Andokba túrázós) kemény vállalás. Pláne ha az ember 3 bőröndnyi cuccból kezdi el több körben redukálni az igényeit, hajnali 1órát írunk, még SEMMI sincs bepakolva, hajat sem mostam még, fél négyre jön a taxi, a repülő meg nem vár. A mélypont hajnali kettő körül ért, amikor csak azért nem pakoltam át egy bazi nagy gurulósbőröndbe, mert nem az én lakásomban tároljuk. Jobb is, igazi erkölcsi veszteség lett volna Dvel szemben, akit én rimánkodtam bele a hátizsákos koncepcióba, és aki persze rég összepakolta a saját cuccait és éppen akkor fordult egyik oldaláról a másikra. 

Végeredmény: 13 kiló, minden fontos ruhadarab és pipere kompaktul becsomagolva, 3 óra 30kor pöpecül autóban ülve. És utólag nézve még így is volt feleslegesnek bizonyult cucc: elég lett volna 4 helyett 2 fürdőruha is, pláne, hogy kaptam egyet útközben is, egyszer sem vettem fel a harmadik farmert, de a legcikibb a piros magas sarkú szandál volt, amit azóta sem értek, valszeg a hajnali fáradtság, itthon sem hordom már régen, mindenesetre kurvára útban volt végig. A csillogó fekete adidas blézerem akkor is állat, és jó, hogy a csomagba került, jól jött a chilei szuperétteremben. Na ennyit az előkészületekről.

Rio után jöjjön Buenos Aires, a Tűzföld, Patagónia és az Andok, majd kisebb chilei kitérő után Mendoza, na meg az ott szerzett tapasztalatok. Leginkább gasztro perspektívából, mert 1) ez egy gasztroblog és 2) ha még a természeti és sok egyéb csodákat is belevenném, sose érnénk a végére. 

Argentína, amilyen röviden csak lehet (mondanám, hogy Argentínáról röviden, de ez egy oximoron).

Gondolatok Argentínáról, vegyesen

• Nem a dél-amerikai ember a hülye, amiért nem beszél angolul, hanem az, aki elmegy oda úgy, hogy nem beszél spanyolul. Minimum egy hónap gyorstalpaló az út előtt, a legfontosabb szavakkal sokat lendít az élményen, trust me. (confía en mí)
• Érthetetlen fordulatokkal teli, megdöbbentő az argentin politikai múlt (és jelen), ami izgalmas regényként szippantott be magával mindkettőnket. Az olvasottakból és látottakból úgy tűnik az ország két pólusra osztódik, peronisták (még mindig) és ellenzőik (na meg olykor-olykor a hadsereg) passzolgatják a hatalmat évtizedek óta. (Ismerős...?) Ennek a labdázgatásnak hála kevés nép szenvedett annyit, mint az argentin. És ha most valaki azt hümmögné, hogy azért nekünk is kijutott a szarból, nem, szerintem mi magyarok a spájzban sem vagyunk hozzájuk képest.
• Még minden helyi emlékszik rá, a fiatalok is, mikor az élelmiszerboltokban hangszórón mondták be az aktuális árat, mert a hiperinfláció miatt nem volt idő kinyomtatni az árcímkéket. Ennek az országnak nyilván nem az a legfőbb gondja, hogy a gyerekek angolul tanuljanak az iskolában. Nem is tanulnak, nem is beszélnek, csak a jómódú szerencsések.
• Minden megpróbáltatás ellenére az átlagember jó kedélyű, szókimondó és nem utolsósorban végtelenül büszke.
• Argentínában mindenki biztos benne, hogy kizárólag az argentinok tudnak focizni, mindenki más csak kergeti a labdát.
• Női vezetők: úgy tűnik, itt a karakteres, nagy férfivezetők szeretik feleségüket maguk mellett tudni az alelnöki székben, majd nekik átadni a hatalmat. Evita egy dolog, de utána így vitte szakadékba Perón második, bártáncos felesége (Isabel) az országot, hogy a jelenleg hatalmon lévő, férjét követő Christina Kirchnerről ne is beszéljünk.
• Evita kultusz: a szegények imádják, én értem, csak nem szeretem.  
• Buenos Aires: tény, hogy nagyon európai a hangulata, de mi Budapest helyett sokkal inkább láttuk bele Madridot és Párizst.
• Tényleg tangóznak. Sokan. Imádnivaló.

Ételek

Jöjjenek az ételek: általánosságban nem mondhatom, hogy nagyon sok újdonsággal találkoztunk, ami leginkább annak köszönhető, hogy az ország őslakosságát gyakorlatilag kiirtották, és a helyükre betelepülő, leginkább olasz és spanyol népek saját, európai konyhájukat honosították meg az országban. A pizza és a különböző tészták itt ugyanolyan helyinek számítanak, mint Dél-Európában, így egy európai látogató számára egy-két helyi specialitást eltekintve nincsenek óriási újdonságok.

Ami viszont figyelemreméltó / érdekes:

• az emeletek megalomán halmozása. Legyen szó hamburgerről, süteményről, kekszről vagy szendvicsről, tök mindegy csak jó sok emelet legyen. Az uruguayiak még erre is rátesznek egy lapáttal, de az már egy másik történet;
• lapszendvics: sok helyen találkoztunk a kb fél centi vastag, 20-30 cmes négyzet alakúra vágott, héj nélküli kenyérbéléssel, amit szendvicsként kennek meg és hajtogatnak össze hagyományos méretűre;
• legmorbidabb: karamellbe mártott egész almák pattogatott kukoricába forgatva, pálcikára tűzve, utcai snack-ként; ezt nem próbáltuk ki.

Kedvenc  argentin étel: empanada.

Tenyérnyi töltött tésztabatyu, leveles vagy vajas tésztából. Általában zárt, de az ország közepén nyitott batyukba is belefutottunk. Mindenhol kapni, és bármi kerülhet bele, ami a háziasszony keze ügyébe akad. Örökre a szívünkbe zártuk azt a terebélyesmosolygós szupercukimamát, aki a világ tényleg legdélebbi sarkában, a legkirályabb empanadákat tette össze nekünk esténként a család négyasztalos, szerény étkezdéjében. Főként darált marhahússal (amit a mami családi hagyomány alapján hagymával sütött és apróra vágott főtt tojással kevert el, námbervan), vagy sajjtal-sonkával (jamón y queso) készül, de számtalan egyéb variáció kering. Jó volt kukoricás péppel (yum), mozzarellás-paradicsomos- olivabogyós keverékkel, csirkésen is. Legjobb ár-érték arányú étel az országban, olcsó, finom és laktató, pont ezért ettünk belőle rengeteget, és pont ezért még egy darabig nem kérünk, köszönjük.

Kedvenc argentin vacsora: 

itt egy komplett étkezést emelnék ki, méghozzá a szilveszterit, főszerepben nem meglepő módon az argentin steak-kel. A buenos airesi szállásunk konyhájában dobtuk össze a spontán ünnepi steak vacsorát, nulla felszereléssel (sót és borsot kölcsönvettünk, zsír  volt elég a husin), és boldogan állapítottuk meg, hogy ennél királyibb nincs is. Nem kell különösebben rohangálni a jó áruért, mindenütt találunk gyönyörű, nagyon jó minőségű húsokat (amik mellett könnyes szemmel, vizsla módra cövekeltem le, ezzel Dt az őrületbe kergetve). 2-2 perc az oldalakon, só, bors, pár perc pihentetés, és siklik benne az életlen kés is. Argentin (és uruguayi) szokás szerint salátával ettük, mert úgy vélik, minden más köret (hát még a krumpli) feleslegesen telíti el az embert és veszi el a figyelmet a lényegről. Van ebben igazság, ezt a szokást haza is hoztuk magunkkal. Mellé az ember gyakorlatilag csukott szemmel is jó (és olcsó!!) vörösbort választ, lényegében bármelyik boltban, bármilyen polcról, amihez nem kell leguggolni.  Visszatérve a vacsihoz: a legvégén rágurítottunk egy szintén vakon/tudatlanul választott helyi chardonnay pezsgőt, amiről annyit, hogy vááááááh. Klassz volt, na.

Édesség:

• Fagyi. Igen, az olasz felmenők nem csak a pizza és a gnocci receptjét mentették át, hanem a gelatoét is. A Jóisten áldja őket meg érte. És éljen Mendoza helyiek által legjobbnak ítélt fagyizója, a Feruccio Soppelsa.  A mendozai sivatagi hőségben naponta többször mentünk be két-három gombócra. Sajnos a hely hírességének is számító syrah-val bolondított fagyit nem tudtuk megkóstolni, mert azokban a napokban nem készült, viszont a következők életem vitán felüli LEGJOBBJAI: ananász-chardonnay sorbet, maracuja, tiramisu és citromtorta fagyi. Utóbbit minden alkalommal kértem, annyira nem bírtam lejönni róla.
• Dulce de leche. Nekem nem kedvencem, de nem lehet nem megemlíteni, annyira ikonikus tétel: Dél-Amerika dld kultusza az európai Nutella mániát is túlszárnyalja. Ez minden édesség alapja, alfája és omegája. Pite, süti, keksz, torta, kávé, mindenre kennek egy kis tejkaramella krémet. Számomra legélvezhetőbb megjelenési formája az alfajores nevű szendvics-süti, ahol két, natúr, vagy opcionálisan csokoládéba mártott, esetleg oldalán kókuszreszelékbe gurított, kör alakú linzerszerű keksz közé tapasztóanyagként kerül. Egész Dél-Amerika megőrül érte.

Italok

A maté tea 

A maté és az annak fogyasztása nem csupán az országimázs központ gaucho-izált agyszüleménye, hanem élő hagyomány.  Úgy tartják, hogy mind élénkítésre, mind nyugtatásra megfelelő, a szervezet eldönti, mire van szüksége. Erre hivatkozva isszák non-stop.

• A teát nem nagyon isszák egyedül, inkább társasági, és mindenképpen szertartásos esemény, ahol a speciális bögre folyamatosan körbe (de minimum oda-vissza) jár.  Az arab sisázós élményhez hasonlítanám, azzal az óriási különbséggel, hogy ez nagyon is mobil tevékenység: az argentinok akkor és ott kevernek egy adag matét, amikor és ahol csak csak idejük engedi, legyen az vezetés közben,  strandon, moziban, kompon vagy buszmegállóban állva. (Az uruguyiak meg aztán pláne.) 
• Mivel bármilyen utazás közben szinte kötelező elem a matézás, éppen ezért majdnem minden férfi (vagy ha nincsen a társaságban férfi, akkor nő) vállán lóg egy teás (bőr vagy műanyag) táska, melynek tartalma: teafű, termosz forró vízzel, speckó maté bögre (ami eredetileg egy kivájt, szárított tök, de láttunk fémet és fából készültet is) és persze bombilla (fém szívószál a végén ellaposodó szűrővel, ami az ivás mellett keverőkanálként is funkcionál).
• Természetesen nem csak férfiak isszák a teát, de jellemzően ők cipelik a kellékeket, ők készítik elő és töltenek újabb adag forró vizet az ázott teafűre, majd indítják a bögrét ismét útjára a társaságban. Ha kifogynának a vízből, akkor a kávézókban készséggel töltik tele a termoszokat újabb adag forró vízzel. 
• Érdekes még, hogy helyiek elmondása szerint mindenkinek megvan a maga preferenciája, hogy pontosan hányadik rátöltéskor szeretik a legjobban a teát, de mindenki minden kört becsülettel végigkortyol. Ami minket illet, az első körök szájösszecuppantósan keserűek voltak, de a 4-5 körnél mi is elkezdtük élvezni. Ha a teafű már a víz felszínén úszkál, cserélik a füvet és minden kezdődik elölről.

Sör

D szerint itt is príma, könnyű kis söröcskék vannak. Én az egészből annyit érzékeltem, hogy a helyi sörök 1 literes kiszerelésben kaphatóak (itt is), mindenki és mindenhol így itta, D is. Én a sört továbbra sem iszom meg, kivéve akkor, ha 40 fok van, nincsen más, Coronitának hívják és van benne egy szelet lime.

Bor

Vanessa Williams is megmondta, hogy save the best for last, ezért is hagytam a borokat a végére. Az a bormámor, amiben nekünk 1 hónapon át részünk volt, pár sorban vissza nem adható. Tényleg, komolyan nem lehet nagyon mellé nyúlni.

Mendozáig leginkább  vakon lődözgettünk, a két legelterjedtebb argentin vörös fajta, syrah és merlot került az asztalra, méghozzá  a szememmel egy magasságban lévő akciós polcról. Kezdtük olyan 1500 Ftnak megfelelő szinten, ami annyira botrányosan jó volt, hogy pénzünk fogytával arányosan félelem nélkül, fokozatosan ereszkedtünk alá az olcsóbb palackok világába. Tudományos kutatásunk eredménye, hogy Argentínában az akciós 700 forintos ár a lélektani határ, ettől felfelé minden fogyasztható. Ez az alsóközép kategória is simán veri sok hazai felkapott pincészet majomborát.  Alább nem mertünk menni, de ez nem jelenti azt, hogy másnak ne lehetne próbálkozni.

És ha már bor, pár sor Mendozáról

Mendozáról - a név egyszerre takar várost és megyét - azt kell tudni, hogy a bor dél-amerikai mekkája, na meg azt, hogy nagyjából azután döntöttünk végleg a dél-amerikai út mellett, hogy megláttunk egy fotót Mendoza bortermelő vidékéről.  Az Andok havas csúcsai előtt hullámzó szőlődombok elég mutatós látvány, amit egyébként a helyszínen – nyár lévén, hó hiányában és a város 50 km-es körzetében maradva – igazából nem nagyon láttunk.  Ettől még a vidék szép, és méltán világhírű borairól, a város pedig megkérdőjelezhetetlenül a bor argentin fővárosa, még akkor is, ha nem izgalmasabb Szolnoknál. 

A városba kora délután, a szieszta kezdetén érkeztünk busszal Santiago de Chile-ből, az ottani borok friss élményével felspanolva. Kemény meló volt találni egy borbárt, ami ebben az időszakban is fogadott kóstolni vágyókat, ami egyébként érthető, mert kevés olyan idióta van, aki 40 fokban kóstolni akar. Nekünk viszont szűk 3 napunk volt, nem értünk rá, inni kellett, ezért jöttünk. Mondhatnám, hogy kóstolni, de mi igazából mindenre nyitottak voltunk. Szerencsére a hostelben kaptunk ajánlást, hogy hová mehetünk ilyen korai órában, és így kerültünk eddigi életünk legmeghatározóbb borkóstolójának helyszínére, a fantáziadús nevű Wine Bar-ba. 

Nem adták ingyen, de amit kaptunk, az felejthetetlen, annak ellenére, hogy borzasztó sok mindent megittunk, és tulajdonképpen csoda, hogy mindenre emlékszünk. A kikért mintasor mellé kaptunk egy sor kencét és egy kosár bagettet, valamint egy alátétként is funkcionáló leírást, hogy melyik bor micsoda, mit kell róla tudni és melyik kencével párosítva kóstoljuk. Utána szerencsére békén hagytak. 

Nem állt oda valaki magyarázni, és nekünk nem kellett okosan bólogatni, ennek külön örültünk, mert azon túl, hogy szeretjük a finom borokat, és meg tudjuk különböztetni a lőrét a jótól, kurvára nem értünk hozzá, és sok felhajtott galléros, a hirtelen jött sikerrel kultúrlényként megbirkózni nem tudó hülyegyerekkel ellentétben mi nem is szeretnénk úgy tenni, mint akik nagyon képben vannak.

Emlékbe írom le a kóstolt helyi fajták nevét: chardonnay, syrah, merlot, torrontes (ezt könnyű volt megjegyezni Torrente után), carmenere, tempranillo. (Utóbbiakkal ott találkoztunk majdnem először (Chile kivételével - és a mai napig nosztalgikus öröm beleszaladni egy-egy üvegbe az itthoni polcokon.) Aztán, mivel meglepő módon a chardonnayt ott és akkor én a legeslegjobbnak véltem a földön, abból még repetáztunk párat.  

Hogy közelebbről is megismerkedjünk a tájjal és a borokkal, másnap elmentünk egy biciklis bortúrára Maipúba, ami az egyik mendozai borvidék és Mendoza város határán terül el. Igazából itt kezdődnek a komolyabb dolgok: ha valaki arra jár ki ne hagyja. Keresztbe kasul tekertünk a szőlők között, és az előző napi bormustrát sikerült tetézni: voltunk kisebb családi, közepes méretű elit és nagyban játszó borászatokban is, a képek magukért beszélnek. A slusszpoén pedig az, hogy a minap a CBA polcán pillantottuk meg az egyik látogatott pincészet, a Trapiche merlot-ját, méghozzá alaposan leértékelve. Ennek nagyjából annyi az esélye, mint Argentinában Vyliant találni. Kevés.

Mendoza után éjjeli busszal meg sem álltunk a buenos airesi kikötőig, ahol kompra szállva közelítettük meg Uruguay partjait. De ez már egy másik beszámoló lenne, még több matéval, még több és még jobb (!!) húsokkal, asadoval, a világ legjobb meki hambugerével, legnagyobb szendvicsével... folyt köv, talán nem mésfél év múlva... :)